Blogger üzemmódban gyakran merül fel a terjedelem kérdése, ha nem is nyíltan kimondva. Ebben a közegben külön hátrány, ha korlátok közé vagy szorítva.
A kihívást már csak azzal lehet fokozni, ha olyan téma van terítéken, aminek a megítélése még testvérek között is igencsak megosztó. Ilyen például a „megbocsátás” kérdése. Remélem úgy sikerült a felvezetés, hogy még nem számít bele a száz szóba!
Bocs! – toljuk oda gyakran csak úgy foghelyről. De ez mennyire „komoly”, főleg ha már látszatra is annyira érezzük át, mint ahogy kimondjuk? Egyesek vallják, hogy az üzleti életben van jelentősége. Olyan szempontból biztos, hogy látványos „színházat” lehet rendezni. Pedig gyakorlatilag csak a hiba felnagyítására szolgál.
Szigorúan hangzik, de nem kell okot adni a bocsánatkérésre. Azért benne van a pakliban, hogy időnként melléütünk a cintányérnak. Nemde? Akkor „tojjuk le”, ha valamit elbaltáztunk? Így talán mégsem, de ha célravezető lépéseket teszünk a megoldás felé, azzal mindenki csak jól jár.
Már-már Coelhora hajazó gondolat: akivel úgyis kibékülne az ember, azzal nem veszik össze!
Eddig csak akkor vállalkoztam 100 szavas kihívás teljesítésére, ha volt legalább „valamiféle” pályázat. De most egy zárt csoportban megkezdett beszélgetés adta az ötletet. Olyan hely, ahogy egyébként sem veszünk össze! (Félreértés ne essék, azért nem a „mimózalelkületűek” gyülekezete. Itt is vannak ellentétes vélemények. Csak más a megközelítés.) Nem véletlen, hogy a „megfejtést” is erre futtattam ki.
Kép: pixabay segítségével készült, sajátos montázs-technikával
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával
