Már megint „A” Dárdai!
Sokadik felvonás, de valahogy mindig ugyanaz a címszereplő bújik elő a függöny mögül.
Ha nem kedvelném ennyire Dárdai Pált, akkor azt mondanám, hogy a Herta BSC néha színházinak tűnő világában, egy újabb „bohózatnak” vagyunk a szemtanúi. De ezzel a kinevezéssel a tulajdonosok is elismerik, nem egy ripacs állt a szolgálatukba. Csak azt nem értem, hogy akkor miért nem kap valós segítséget.
Talán ennyi színre lépés után megbocsátható egy közhely: „az egyik szemem sír, a másik meg nevet.” Persze nehéz megállni, hogy a mondat második fele ne a kárörvendés jele legyen. Először a bánat könnyei… Egy többször (más vezetőedzővel) leszerepelt csapat megint nem talált más „megmentőt”. Miért nem? Mert csodát vártak… Azt pedig – mint tudjuk – nem lehet várni. Ha várják, az nem csoda. Mert az „csak úgy” bekövetkezik. De általában nem érdemtelenül. Már pedig a „nagyobbik” berlini csapat, – amelyet (gy)”alázatos” munkával sikerült lekicsinyíteni – igazából nem sokat tett érte. Hacsak azzal nem, hogy most ismét kinevezték a „MESTER”-t. Az örömkönnyek? Háááát, ezek egyelőre elég keserédesek. De Dárdainak ismét van csapata. Legalább olyan társaság, amelyet ő biztosan szeret. Aztán, hogy az ilyen jellegű fellángolások nem egyformák mindkét részről, arra aligha van ennél jobb bizonyíték.
A magyar NB1 csodáját már láthattuk a hétvégén. De ez esetben „csoda” már annyira lerágott csont, hogy végre mindenki elismeri a tudatos építkezést és a csapatmunkát. Kérdés meddig tudják (együtt) tartani?
Dárdai valamit nagyon érzett. Nem keresett csapatot, mert tudta, hogy az úgyis megtalálja őt. Kicsit olyan, mint a varázserő a Harry Potter-ben. Majd a pálca megtalálja a gazdáját. (Igaz, részben ott is a pénzről volt szó, legalábbis a szórakoztatóipar részéről.)
Mint minden hasonlat, ez is rossz. Bizonyára emlékezetes, – hiszen nem volt olyan régen – a magyar férfi vízilabda válogatott olimpiai triplázása. A harmadik után már lehetett érezni, hogy minden sorozatnak meg „kell” szakadni egyszer. De Kemény Dénes elvállalta. Lehet, mert senki nem merte mondani, hogy váltsanak. „Sajnos” Ő sem. Ennek ellenére szorítottunk... Nagyon görcsösen, ahogy a csapat is azzá vált.
Ami pedig a félsz: Eddig minden bejött Dárdainak. Legalábbis a minimál-elvárás terén. De, végül is „csak” ezt kérték. Az más kérdés, hogy tudat alatt többre számítottak, akik odatették. Csak ugye, a „tudat”-ossághoz több kell, mint „egy” Dárdai. Jó-jó, ilyen vezetéknévvel többel is jelen voltak, de nem erre gondoltam. Persze, hogy oda-oda sandítottunk, hogy mi történik a csapattal nélküle. De könnyen legyinthettünk, hiszen voltak más olyan Bundesliga-csapatok, ahol magyarok játszottak, és lehetett értük lelkesedni.
Persze mi most megint csak egy dolgot tehetünk: szurkolunk. Hogy most Palinak, vagy a Hertának, édes „mindegy” ez most ugyanaz irány. Tehát: függönyt fel!
Kép: INDEX
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával
