Ha egyetlen mondattal „kellene” jellemeznem a látottakat, nem lenne nehéz dolgom. Szegényebb lettem egy álommal, gazdagabb egy élménnyel. Miért mondom ezt – tőlem talán egy kicsit szokatlan módon – már a beszámoló elején? A Harry Potter egy különleges helyzetben levő „csodabogár”. Jó, jó, azt én is tudom, hogy először könyv formájában jelenik meg a regények jelentős része, és utána filmesítik meg őket. Ez a fiú azonban – az AD/DC védjegyévé vált emblémával a homlokán – különös álomvilágba kergetett bennünket. Hosszú-hosszú éveken keresztül töltöttünk álmatlan éjszakákat az olvasással, de aki gyorsan olvasott, az meg cifrákat álmodhatott utána. A moziba is inkább csak azért tértünk be, hogy igazolva vagy éppen cáfolva lássuk elképzelésünket a varázslóvilág titkairól.

Talán a legnagyobb gondot a filmkészítőknek is az okozta, hogy a megszámlálhatatlanul sok elképzelést egyféleképpen mutassák meg a világ legnagyobb olvasótáborának. Ez már a 2D-s korszakban sem volt mindig egyértelműen sikeres. Ma pedig – az IMEX 3D lehetőségeivel – még inkább kihívás. A kalózos film kapcsán már tettem egy megjegyzést a 3D világára, ami még akkor is igaz, ha a maci orrának szagát csak a képzelet szülte. Most, hogy a képi hatást még megtoldották négy betűvel, természetes, hogy ez is újdonság volt a számomra. De lássuk, ez mennyivel adott többet. A dementorok valóban ott repkedtek az előttünk ülők feje felett. (Nem kívántuk, hogy elvigyék őket, mert egyébként jól láttunk tőlük, köszönhetően a nagy szinteltérésnek.) Közelebb kerülhettünk a történésekhez, szinte döngethettük a Roxfort kapuit. A nagy totáloknál eljuthattunk a szédülés határáig, de szerencsére erre felhívta a figyelmünket egy (nagyon rosszul, élőben) felolvasó ember.

De miért is fanyalgok? Azért mert nem sikerült megérintenem az előttünk nővé érett Emma Watsont? (Ennyi rész után még ide kell írni, hogy Hermione Grangert?) Nem, ebből a korszakból már sikerült kinőnöm. Talán az, hogy egyes hírek ellenére mégis az lett a történet vége, mint a könyvben? Hááááát ezen már a film előtt is mosolyogtunk egy sort. Vagy, mert a „párom” nem ugrott a nyakamba a félelemtől? Nos, magát az ugrást valóban nem hiányoltam, de erre a félelemérzetre azért már próbáltam utalni. Annyira valósághűvé tették az előttünk történő dolgokat, hogy nem volt mitől megijedni. Ezt az állapotot ugyanis az ismeretlen, elképzelhetetlen dolgok idézik elő – általában. Akkor mi jól felkészültünk? Lehet mondani. Rakás kukorica, újabban nachos, kóla, és kellemes napi fáradtság, ami után jól esett a kikapcsolódás.

Igen, tudom, magáról a történetről már megint kevés szó esett. De van még olyan, aki nem olvasta? Bár én már az első film után is fennhangon vállaltam, ha nem olvastam volna könyvben, biztos nem néztem volna meg, akárhány dimenzióban tálalják is elém. Mese ez a javából, ha nem is klasszikus, bár az egy kicsit nehezen eldönthető, hogy melyik korosztály volt a célközönség. Ilyenkor azért szívesen gondolok arra, hogy egy jó mese nem korfüggő. Hogy mennyire kortalan, ezt meg majd az idő eldönti azzal, hogy a sorozat háttérbe szorul e akkor, amikor már nem ezt látjuk, halljuk mindenütt.

Aki szerint meg a véleményem nem sokat változott az előző rész óta, (úgy fél év alatt) az nem sokat tévedett. Három ok miatt. Egyrészt, mert valóban nem változott, másrészt nem volt rá okom hogy változtassak rajta, harmadrészt meg egyébként sem szokott. Meg kell nézni, hogy kerek legyen a történet képileg is, meg fejben is. Lehetőleg (IMEX) 3D-ben, hogy mégiscsak legyen valami legújabb kori hatása.