Minden nap másnap – tarja a mondás. Mármint, hogy ez a hosszú élet titka. Kár, hogy ebben az összefüggésben bármennyire tartalmas életet is él valaki, elég kevés emléke lehet róla. De, hogy még ezt is lehet fokozni: másnap, naponta kétszer. Szerencsére ez is csak egyszer fordult elő velem. A „szerencse” most olyan megközelítésben (is) értendő, hogy mint filmes élmény se jöjjön elő ennyire gyors egymásutánban. Sőt még egy gyónással is tartozom, mert az első rész megtekintésével megszentségtelenítettem a „mozizást” azzal, hogy DVD-n láttam. De ezen az élményen felbátorodva, este csak meglátogattam azt a törzshelyet, ami visszavezetett az „igazi” mozi világába.

De kezdjük az elején. Mai „modern” társasági kultúránk része, hogy élménybeszámolót tartsunk/hallgassunk arról, hogy mennyire be voltunk b@szva (vagy ahogy Kis Ádám mondaná: baszcsizva). Az még a „szerencsésebbik” verzió, ha magunk mesélhetjük el a történteket. Bár kétségtelen, hogy ilyenkor még inkább magunk felé hajlik a kezünk, még ha nem is vagyunk annyira szentek. A probléma inkább ott gyökerezik, amikor pusztán mások beszámolóit vagyunk kénytelenek végighallgatni. Ugye így már még inkább gáz, hogy nem feltétlenül pozitív hősei vagyunk a cselekmény(eink)nek. Sőt, ha mindezt még fotósorozattal is dokumentálják… Ha már nem emlékszünk semmire, gondoljuk át, ( akár többször is) hogy érdemes e (ok)nyomozásra adni a fejünket. Bár ha előjönnek olyan pillanatok, amelyek alapján további részletekre vagyunk kíváncsiak akkor – filmbeli hőseinkhez hasonlóan – tegyünk egy kísérletet.

Ami leginkább okot adhat az ivásra – legalábbis a tengerentúlon – az a legénybúcsú. (Nálunk ugyebár kisebb jelentőséggel bíró esemény is okot adhat a mértéktelen alkoholfogyasztásra. Pontosítva, még esemény sem kell hozzá.) Mindenesetre főhőseinknek kellett egy ilyen kiváltó ok. A baráti társaság egyik tagja tehát nősülésre adta a fejét. Az, hogy a csapat tagjai alapból hülyék, még nem elég. Mindig kell egy „ügyeletes” aki még az átlagon is túltesz. Ha mással nem, hát azzal próbál feltűnni, hogy egy „kicsit” rásegít a jó hangulat elérésének sebességére. De, ahogy ez az ilyen „jó szándékú” törekvések esetében lenni szokott, „kicsit” túllőtt a célon. Igazi gegparádé, helyzetkomikumok, valaki eltűnik, félreértések, menyasszonyi aggodalmak, egy kis maffiatörténet.

Ha valakinek még nem jött volna le, hogy ez az első vagy a második rész… Na itt van egy kis bibi… Tulajdonképpen tök mindegy. Ezzel meg is fogalmaztam a kritikát. Már a két film alapján is (ismét) elmondhatom azt az általam sokat emlegetett véleményt, hogy a hasonszőrű filmeknél nincs szükség második részre. (Jaj, már hallottam, hogy lesz harmadik is!) Sablonos, egy-két újabb szereplő, más környezet, más kultúra, megint eltűnik valaki, megint jön a maffia, ha kicsit más megközelítésben is. A szigorú és következetes amcsi rendőröket megint hülyére lehet venni stb… Mindegy melyiket látja valaki, önállóan is megállják a helyüket. Legfeljebb, aki látta az elsőt, már kevésbé okoz gondot a szereplők beazonosítása. Filmélménynek semmiképpen nem nevezném, de pillanatnyi hangulatjavítónak bármelyik elmegy. Lehetőleg külön-külön…

Egy jelenet azért felvázolok, (a második résznek köszönhetően) de ezt is csak azért, hogy megint előjöjjön belőlem valami agymenés… Tovább folytatódik az a „jelenség”, amit már az „Elhajlási engedély”-ben is láthattunk. Persze az már véleményes, hogy a kukimutogatás előtérbe helyezése mennyire „szerencsés”. Hogy nagyon nem, arra itt is láthatunk példát, azzal, hogy hátulról helyezték be… Sőt, női domborulatokkal kiegészítve e „fegyvert” még inkább elgondolkodtató. Bár, aki számára vicces ez a jelenség, annak ajánlom kipróbálásra, lehetőleg olyan állapotban, amikor még emlékszik is rá. Bizonyára a melegség érzete tölti majd el… vagy meg… vagy ahogy tetszik… (Mint ahogy a film egésze is…)