Elkapott a nosztalgiahullám. Annál is inkább, mert a közelmúltban részt vettem egy családi napnak álcázott gyereknapon, és ott is szóba került a kis gömböcskék előállításának folyamata. Arról nem is beszélve, ki kellett találni valami frissebb bevezető szöveget, hogy ne legyen olyan sablonos az ingyen reklám mögé bújtatott multi-fikázás. A multi alatt sem (mindig) feltétlenül a forgalmazót kell érteni, hiszen az emberi agy „multikulturális” formálódása sem mindig jelent „normális” fejlődési irányt.

A korábban bemutatott (és most nem linkelem ide mindet) tárgyak általában kézben fogható méreteket öltöttek. Bár a mostani is inkább gyermeki léptékkel érzékelhető, üzemkész állapotban mégis túllép az eddigieken. Már ami a fizikai határokat illeti. Ami a szellemi képességeket illeti… hááááát, ezért kár volt továbbtanulni a „feltalálónak”.

Annak idején mi úgy „tanultuk”, hogy a szappanbuborék fújásának alapjai a következők: A száj, ami alapestben hozzánk tartozik. (Az élmény kiteljesedéséhez természetesen kapcsolódhatott egy-egy barát, szülő, nagyszülő.) Egy pohár, szívószál és természetesen a csodalötty. Ennek titkos receptjét mindenki maga kísérletezte ki, esetleg nagyanyjától lopta el az ötletet.

Jöhetett a verseny. Ki tud nagyobbat? Hányat tud egymáshoz/egymásba kapcsolni? Kié „él” legtovább, kié megy messzebbre, magasabbra? Órákat lehetett vele eszetlenkedni. Jaj, még most is beleborzongok. (Igaz, azért is, mert olyan régen volt.) Na, nem kellett sokat várni, hogy ebbe is beleborzongjak. Elég volt meglátni. Aztán lefuttattam magamban az előző, meg a következő gondolatmeneteket.

Az kétségtelen, hogy a gyerek látja a csodát. Ámul és bámul, de nem lehet részese a megalkotásának. Biztosan tetszik neki, egyet-egyet kidurrant, még egy kicsit pityoghat is, ha csípi a szemét a szétpukkanás után maradó hab. De a buborékozás csak egy mellékága marad a szórakozásának, a strandolás egyfajta látványelemeként. Legfeljebb lelkes szemlélődő lehet a gyerkőc, ha megunta a csúszkálást, meg anyát is kellőképpen lefárasztotta. Itt gyakorlatilag egy dolga lehet az embernek. Meghúzódik egy csendes sarokban, (a francba, a kör alakú medencében még az sincs!) és áztatja a golyóit. De valljuk be őszintén, ő még nem az a célközönség, hiszen a sörös dobozt még nem adják a kezébe.

Úgy látom hiába folytatok én itt egyszemélyes tüntetést a hasonló kaliberű „csodák” ellen tiltakozva. Hogy stílszerű legyek, fújhatom én ezt napestig… De itt már ez sem állja meg a helyét, hiszen ott a cső, amivel a buborékokat (is) életre keltik. Inkább szurkoljunk, hogy valaki szülinapjára kapja meg ezt a „remekbe szabott” tárgyat. A tortán legalább elfújhatja a gyertyákat.