Karácsony táján igencsak sokat foglalkozunk azokkal, akik valamiféle lelki okokra (is) visszavezethető betegségben szenvednek. A hétköznapok valóságában azonban sokkal több olyan emberrel találkozhatunk, akiknek pszichológusra vagy pszichiáterre van szüksége ahhoz, hogy „normális” életet éljen. Az alábbiakban egy pályázatra készült írásom olvasható. A történet ugyan mind szereplőiben, mind cselekményében kitalációra alapul, a dologban „sajnos az a szép”, hogy akár igaz is lehetne.

Az írásnak van egy különlegessége, mégpedig maga a megjelenés formája. Akik egy kicsit is ismerik a cset világát, persze nem csodálkoznak. De akik nem kóstoltak még bele ebbe a (csak fizikailag egyszerűnek tűnő) közegbe, ne akarjanak ennyiből ítéletet mondani erre a „jelenségre”. Olvassák el inkább a hozzá kapcsolódó mini sorozatomat. De mindenekelőtt lássuk a történetet!

A média bűvöletében

A lány meredten bámult a képernyőre, amikor a „Magyarország szeretlek” című műsorban felhangzott a hétről hétre ismétlődő kérdés: „Ki vagyok én?”. Dühösen csapott az asztalra, majd megnyomta a távirányító piros gombját. Anyukája már megszokta, hogy minden vasárnap este ugyanabban az időpontban hallott valami furcsa puffanást. Most is benyitott, de már tudta mi következik. A lánya csendesen sírdogálva borult az asztalra. Bal kezét finoman integetve maga mögé tartotta, jelezve ezzel, hogy nincs baj, de a kifelé utat lehetőleg még gyorsabban tegye meg, mint ameddig a befelé jövet tartott.

Az ajtó becsukódott, a lány lassan kiegyenesedett, megtörölgette a szemeit, bekapcsolta a laptopját, és amíg a gép is észhez tért, kifújta az orrát. Megnyitotta a „kedvenc” cset-oldalát, és beütötte a nicknevét: „Kivagyok_én”. Belépett a „20-on túl” szobába, és meredten bámulta a képernyőt, hogyan futnak az üzenetek, színes csíkokba rendeződve. Finoman fogalmazva sem volt nagy barátja a csetnek, jó néhány megaláztatásnak volt már kitéve, de most hirtelen nem jutott az eszébe jobb feszültség levezető. Ahhoz épp eléggé ingerült volt, hogy ne tudjon aludni. Arra gondolt, inkább most ő küld el valakit a jó büdös fenébe, valahogy úgy, ahogy őt szokták néhány mondat után. Ahogy ebbe belegondolt, megszűnt a szipogása, a szeme is kitisztult, így végigolvasta a szobában tartózkodók neveit, kit is lehetne eligazítani a melegebb égtájak felé vezető utak térképén. Csak pasi jöhetett szóba, mert azért … háááát …na… mégiscsak… Már éppen rákattintott volna a „Majdénmegmutatom” nickre, amikor megdöbbenve tapasztalta, hogy megelőzték:

21:22 [Majdénmegmutatom] szia

-              Ez nem lehet igaz! – mondta ki félhangosan. Elkapta a kezét az egérről, és ráült. Tudta, hogy ez rossz szokás, hiszen pont azt árulja el magáról, ami ellen legjobban küzd. A félelmet az ismeretlen helyzettől. A pszichiátere tudta, hogy nem lesz egyszerű leszoktatni erről, így azt javasolta, hogy próbálja meg csak akkor alkalmazni, ha senki sem lája. De Móni előtt a monitor a világ legnagyobb szemét jelentette, így amilyen gyorsan tehette, visszatette az asztalra a kezét. Gondolta azzal is időt nyer, ha legalább visszaköszön.

21:23 [Kivagyok_én] szai

Leütötte az „Enter”-t és már küldte is utána a javított kiadást:

21:23 [Kivagyok_én] szia

Pillanatok alatt fogalmazódtak meg benne a rendreutasító gondolatok azzal kapcsolatban, hogy miként zúdítsa a másik félre a nicknévből kikövetkeztethető szórakozási hajlandóságot. Automatikusan kezdte gépelni, hogy a rejtélyes idegen kinek és mit mutasson meg különösebb szégyenérzet nélkül, amikor azt vette észre, hogy megint lassú volt.

21:24 [Majdénmegmutatom] zavarok?

Móni ismét megállt a gépeléssel, felpillantott, hogy meddig jutott, majd a vágólapra helyezte az eddig megírt „mutogasd csak a kutyának, hátha félreérti amit” szöveget.

21:25 [Kivagyok_én] ma már nem szándékoztam szaladni, így ha akarnál sem zavarnál

A lány máris visszaillesztette a vágólapról a megkezdett mondatot, de olyan sokat szöszmötölt a folytatással, hogy amikor felpillantott az újabb üzenetet követő csippanásra, megint megállt a gépeléssel.

21:26 [Majdénmegmutatom] én sem valami fizikailag is kivitelezhető vesszőfuttatásra gondoltam:)

21:26 [Majdénmegmutatom] de ha már ilyen véletlenszerűen összecsengenek a neveink, akár összehangolhatnánk a hátteret is

21:27 [Kivagyok_én] miféle véletlenről beszélsz?

21:28 [Majdénmegmutatom] ugye te sem gondoltad komolyan, hogy amikor megláttam a nevedet, azonnal regisztráltam egy új nicket, és rögtön levadásztalak, hogy hódoljak az esti beszólási szenvedélyemnek?

21:28 [Kivagyok_én] itt a cseten minden elképzelhető

21:28 [Majdénmegmutatom] mint ahogy mindennek az ellenkezője is

21:29 [Kivagyok_én] igenis Mr. nagyokos

21:29 [Majdénmegmutatom] látom, nem veszel komolyan, de ha vennéd a fáradtságot és olvasnál infót…

21:30 [Kivagyok_én] annak mennyivel lenne nagyobb hitele, mint amit itt összehordasz nekem?

21:30 [Majdénmegmutatom] semmivel, de egy próbát megér…

Móninak hirtelen bevillant, amit a kutyával kapcsolatban a vágólapra mentett, de valahogy nem passzolt ide. Azzal összefüggésben azonban már el is kezdte fogalmazni, hogy a kiskutya szokott próbálkozni a nagynál… Mivel látta, hogy a „mutogatós” gondolata a három pont ellenére nem folytatódik, mégiscsak beleolvasott az infójába: „Dr. Alban vagyok. Pszichiáter szeretnék lenni. Arra vállalkoztam, hogy a cseten szerzett tapasztalatokból írom a diplomamunkámat a szakvizsgához. Ha ezek tudatában azt hiszed, hogy másképp fogsz viselkedni velem, nagyon tévedsz!”

21:31 [Kivagyok_én] de egy rohadt szemét vagy, mégsem véletlenül kattintottál rám, tudtad, hogy beteg vagyok

A lány köszönés nélkül zárta be a beszélgető ablakot, de idegességében a csetről nem lépett ki. Felállt és sírva borult az ágyra. A zokogást meghallva édesanyja ismét benyitott a szobába. Leült, és a síró lánya fejére tette a kezét.

-              Anya miért? – szólat meg a lány néhány perc után, majd újabb zokogás közepette nehezen érthetően folytatta. – Adrit elvették … tőlem, azt hittem … ennél nagyobb fájdalom már nem érhet. De … azóta is … csak rúgásokat kapok … az élettől.

Fél év telt el a baleset óta. Mónit és Adrit együtt ütötte el egy részeg sofőr a zebrán. A két barátnő épp egy csetrandira ment, amikor megtörtént a baj. Adri azonnal meghalt. Mónit csak egy hét után ébresztették fel a mesterséges kómából. Újabb egy hét múlva merték neki megmondani, hogy Adri nincs többé. Bármennyire is biztató volt a fizikai felépülés üteme, barátnője halálhíre sokkolta a lányt.

-              Hosszú idő kell még, hogy teljesen felépülj. Az orvos is megmondta. Szállj le arról a gépről végre, hogy rendezni tudd a gondolataidat.

-              Anya megőrülök itthon, be vagyok ide zárva, mint egy bűnöző.

-              A holnapi vizsgálat után egy kicsit többet sétálunk. Most feküdj le, kikapcsolom a gépet.

-              Várj, ezt nekem kell megoldani! – tudatosult hirtelen a lányban, hogy miért is csipogott folyamatosan a gép a háttérben.

Móni visszaült a géphez, és látta, hogy teljesen elkékültek a sorok, hiszen csak a „mutogatós”- ember írt.

21:32 [Majdénmegmutatom] láttam, rám csaptad az ajtót, de azt is, hogy a csetről nem léptél ki

21:32 [Majdénmegmutatom] ennek bizonyára oka volt

21:32 [Majdénmegmutatom] nem tudhattam, hogy beteg vagy…, eddig…

21:33 [Majdénmegmutatom] de most már tudom, te magad árultad el, pedig nem is akartad…

21:33 [Majdénmegmutatom] ha elolvastad az infómat, képzeld el, hogy az akár igaz is lehet

21:40 [Majdénmegmutatom] látom, idő kell, míg ezt feldolgozod, várok egy fél órát

21:58 [Kivagyok_én] elolvastam… az infódat is…

21:58 [Kivagyok_én] most nem nyugodtam meg … még egy „pszihomókus”

22:00 [Majdénmegmutatom] mondjuk azt, hogy alkalmaztam egy kis pszichológiát, bár ez azért egy kicsit más, mit a pszichiátria.

22:02 [Kivagyok_én] van már némi fogalmam, épp eleget forgok a körükben

22:03 [Majdénmegmutatom] látom ennek ellenére nem vagy valami jó véleménnyel rólu(n)k

22:04 [Kivagyok_én] hékás! Dr. Alban fogorvos volt, ha jól tudom

22:04 [Majdénmegmutatom] jól tudod (nem is vagy olyan reménytelen eset:)

22:05 [Majdénmegmutatom] az volt a régi nickem, de egy barátommal vitába keveredtünk a szakvizsgám témáját illetően.

22:05 [Majdénmegmutatom] neki készült ez a nick, hogy megmutassam, meg tudom csinálni

22:06 [Majdénmegmutatom] tehát elvileg semmi közöm hozzád, legalábbis eddig nem volt

22:06 [Kivagyok_én] jaj, most büszkének kéne lennem, hogy bekerülök a tudományodba???

22:07 [Majdénmegmutatom] ezt nem mondtam, sőt azt sem, hogy belekerülsz:)

22:07 [Majdénmegmutatom] még, azt sem akarom megmondani, hogy ki vagy te!

22:08 [Kivagyok_én] most megfogtalak!!!

22:08 [Kivagyok_én] nem figyeltél a tagolásra!

22:09 [Kivagyok_én] a nevem és a „ki vagyok én” között óriási a különbség, már ha látod a szüneteket.

22:09 [Majdénmegmutatom] látom, de én orvos vagyok, nem nyelvész, főképpen nem gondolatolvasó

22:10 [Majdénmegmutatom] de így már azt is látom, hogy a betegséged is közel állhat a kutatásomhoz

22:10 [Kivagyok_én] még majd kiderül, hogy pszichopata vagyok…

22:11 [Majdénmegmutatom] remélem ennyire nem komoly a dolog

22:11 [Majdénmegmutatom] de hogy lásd, én mennyire komolyan veszem, leírom a telefonszámomat, és te meg azt csinálsz vele, amit akarsz…

Móni felírta a telefonszámot, majd gyorsan elköszöntek egymástól. Elmentette a beszélgetést is, sose lehet tudni… Szokatlanul gyorsan elaludt azon az estén. Anyukája többször is benézett hozzá, de örömmel tapasztalta, hogy végre mindkettőjüknek volt egy nyugodt éjszakája.

Az eseménytelen órák ellenére Móni szokatlanul idegesen ébredt. Felült az ágyában, és maga alá húzta a kezét. Sőt akkor sem vette ki, amikor anyukája belépett.

-              Mi a baj, mi zaklatott fel ennyire?

-              Nem tudom, talán a tegnap este – felelte bizonytalanul a lány, és óvatosan kihúzta a kezét maga alól.

-              Igyekezz a reggeli készülődéssel, hamarosan indulunk a pszichiátriára – szólt vissza anya kifelé menet, de láthatóan már maga is megbánta, hogy a nevén nevezte az intézményt.

Móni ugyanis visszahuppant az ágyra, és ismét büntető pózba húzta össze magát. De az asztalra pillantva szinte azonnal fel is pattant, és megkereste a telefonszámot. Gyorsan a zsebébe gyűrte a papírdarabot, és szinte egy más dimenzióba lépve indult el a konyhába. Igaz nem sokat reggelizett, viszont a teából két nagy bögrével is sikerült lehúzni. Anyja persze nem volt meglepődve ezeken a hangulatváltásokon, de az kétségtelen, hogy a pozitív irányvonal az ő lelkét is jobban melengette.

Az orvosi szobába lépve a lány igyekezett minél előbb leülni. Kezeit maga elé tartotta, egyértelmű utalást téve, hogy nem szabad ráülni. A főorvos megfogta a bal kezét, és finoman a lány térdére helyezte. Kérte Mónit, hogy a másikat is tegye mellé. Szomorú percek következtek, hiszen újra és újra fel kellett idézni a fél évvel ezelőtt történteket. Igaz mindig más és más volt a kiinduló pont. A főorvos meghatározott ütemterv szerint határozta meg, hogy melyik pillanattól induljanak az események. A lány azt szerette, amikor Adri pink színű ruháját idézhette fel. Az nagyon a tudatába vésődött, hiszen több mint fél órát heccelődtek a barátnőjével, mekkorát kell ahhoz ugrani, hogy kilátszódjon az ugyanolyan színű bugyija. A terápiának ugyan velejárója volt a mosoly, de természetesen nem lehetett átesni a ló másik oldalára.

A kezelés végén Móni váratlanul az asztal sarkán lévő telefonra pillantott. Nem szólalt meg a készülék, hiszen ilyenkor ki kell kapcsolni. A lány hirtelen odakapott, de még mielőtt elérte volna, sarkon fordult, a székéhez ment és ráült a kezére. A főorvos meglepődött, hiszen ez az utóbbi időben nem fordult elő. Sőt Móni anyjának elmondásából az derült ki, hogy tényleg már csak otthon voltak ilyen reakciói a lánynak.

Alig léptek ki az épületből, Móni leült az első padra, édesanyja automatikusan a kezét kezdte figyelni. A lány belenyúlt a zsebébe, és egy cetlit vett elő.

-              Anya! Telefonálnom kell, elkérhetem a mobilodat?

-              Miért az enyémet kéred?

-              Otthon felejtettem… – és láthatóan lebiggyesztette az ajkát.

-              Nem ér rá, míg hazaérünk? És… tulajdonképpen kit akarsz felhívni? Hetek óta nem beszéltél senkivel.

-              Nem, nem most szeretném!

Szinte kitépte anyja kezéből a készüléket, és határozottan, váltott ujjakkal nyomkodta a számokat. Maga sem tudta, hogy mit akar mondani, csak azt érezte, hogy beszélnie kell a rejtélyes idegennel.

-              Tessék, Gábor vagyok

-              Szia – mondta Móni szinte alig hallhatóan.

-              Megtudhatom kivel beszélek? – kérdezte a férfi, miután csak halk sóhajtozást hallott a telefonban.

-              Igen, bár állítólag, tudod, hogy ki vagyok én – mondta a lány, de már határozottabb hangon.

-              Ezt nem hiszem el! – csattan fel Gábor. – A való világban viszont nevet is kaptunk a felmenőinktől!

-              Bocsánat, Mónika vagyok, azt hiszem beszélnünk kell!

-              Ezt én is így gondolom, mikor és hol találkozhatunk?

-              Móni indulnunk kell! – hallatszott anya hangja a másik padról. – Hamarosan itt az ebédidő, és pihenned is kell.

-              Mindjárt anya! – intett vissza Móni vidáman hadonászva a szabad kezével.

-              Most mennem kell, – fordította ismét szája elé a telefont, – de délután meghívlak egy kávéra. Hozd a jegyzetfüzetedet is! Szia!

-              Ez csak természetes, várom a hívásodat, szia!

Az ebéd utáni alvásból persze nem lett semmi, a lány csak forgolódott az ágyon, szinte öt percenként kellet valami halaszthatatlan dolgot megbeszélni az anyjával. Persze így is sokáig tartott megegyezni abban, hogy ilyen állapotban szükséges e egy idegennel találkozni egy rövid telefonbeszélgetés után. De anya fejében a baleset előtti időszak is gyakran megfordult, amikor Móni néhány határozott mondattal meg tudta győzni arról, ha valamit nagyon akart. Főleg ha pasi ügyekről volt szó.

-              De anya! Ő nem egy pasi, hanem orvos.

-              Nocsak, eddig mintha nem rajongtál volna kifejezetten a fehér köpenyesekért…

Ekkor egyszerre ugrottak fel a kapucsengő hangjára. A belépő fiatalember határozott fellépése mellett egy halvány mosollyal próbálta oldani a feszült helyzetet. Különösen Móni toporgott izgatottan. Láthatóan édesanyja segítségére szorult, hogy kezeit nyugodtan a térdére tudja tenni. Gábor persze érdeklődéssel figyelte, hogy mi történik. Már éppen belekezdett volna mondandójába, amikor a lány megelőzte.

-              Láttam, hogy észrevetted… nem vagyok még elég ügyes… de tényleg már csak itthon kell rá odafigyelnem… amikor nem láthatja senki…

-              Még semmit nem tudok rólad. De ha már így a közepébe vágtál, folytasd csak! Pontosabban nem ártana, ha az elejéről kezdenéd, hogy meg is értsem.

A történet homályos részeinél a lány néha segítséget kért az anyjától, de a végét mindenképpen ő szerette volna elmondani. Bármennyire is szégyellte azt, amit a kezeivel művel érezte, hogy a további gyógyulása érdekében, ezzel kell valamit kezdeni. Gábor közben kinyitotta a laptopját, hogy ide írjon fel néhány dolgot. Figyelmesen hallgatott, és a történet végén csak egy rövid értékelést tartott.

-              A cseten megkezdett kutatásokat nem minden esetben tudom az életben is folytatni. Ez esetben sem szabad úgy fogalmazni, hogy szerencsém volt. Amíg hallgattalak, küldtem e-mailt egy ismerősömnek, ugyanis a történeted kapcsán furcsa dolog merült fel bennem. A válaszlevélben, egy fényképet kaptam. A kölcsönös bizalmat azt hiszen nem kell különösebben hangsúlyoznom egy ilyen beszélgetés után, de mégis fel kell rá hívnom a figyelmet. Amit most mutatok, ugyanis szabálytalan. De ezt vállalom, főleg, ha valóban sikerül feloldani vele egy olyan rejtélyt, ami a lelki, és a fizikai gyógyulásodat is segítheti. Még akkor is, ha sokkoló lesz. Először édesanyádnak szeretném megmutatni. Ha rábólint, akkor jöhetsz te. A lány azonnal felugrott, de Gábor lehajtotta a képernyőt, és határozottan nézett a lányra.

-              Bocsánat, suttogta Móni – és a kávéskanállal a kezében visszaült a helyére.

A rendőrségi képen egy utcarészlet volt látható. Két fiatal lány feküdt a zebrán. Az egyik meglehetősen természetellenes pózban. Pink színű ruhában volt, és a kezeit a feneke alá húzta.

Anya, megfogta a lány kezét, majd csendesen bólintott…