Azon a poénsoron már rég túl vagyunk, hogy Magyarország abban a „szerencsés” helyzetben van, hogy önmagával határos. Azóta kiderült, ez egyáltalán nem olyan vicces. Pontosabban eddig is tudtuk, de ez rajtunk kívül senkit sem érdekel. Persze most visszamehetnénk a történelemben egészen Árpád apánkig, vagy még egy „picit” korábbra, hogy megkeressük, hogy ki, mit, mikor és hogyan kúrt el. Nem Gyurcsány apánkat akarom én ezzel felmenteni, bár Ő is egy azon kurafiak közül, akik mellé ütöttek a cintányérnak. A szomorú ezeknél az akcióknál, hogy sokkal nagyobbat szólnak, mintha eltalálták volna.

Induljunk ki abból, hogy érdemes volt e egyáltalán elindulni az őshazából. Egy-két dolog biztos. Most valóban ferde szemmel nézhetnénk egymásra, és nem csak átvitt értelemben kellene erre gondolni, mint ahogyan egyre többször tesszük. A „sárgaság” is mindennapos lenne. Jó-jó, ez is általános, csak akkor nem kéne az irigységre, a májbetegségre, meg egyéb olyan tüneteiben az orvostudományhoz köthető dolgokra fogni, amihez egyébként nincs szükség doktori fokozatra. A szomszédság egyébként is csak addig érdekes, amíg konkrétan meg nem valósul. (Olyan, mint az anyós jósága, ami a távolság növekedésével egyenesen arányos.) Gondoljunk csak bele, mi lett volna, ha őseink ott maradtak volna a keleti végeken. Pl. a kínaiaknak nem kellene olyan messzire menniük, hogy benépesítsék kis hazánkat. Az egyre nagyobb számban nyakunkra sózott vackaikkal meg akár közvetlenül is megdobálhatnának bennünket, hiszen alig egy kőhajításnyira lennének tőlünk. Persze mi nem panaszkodunk. Nálunk a Himalája étterem úgyis itt van egy saroknyira. A világ legmagasabb hegységét megidéző helyiség hol is lenne máshol itt az Alföldön, mint egy pincében.

Milyen „érdekes”! A világ újrafelosztása már elvileg befejeződött az első, illetve a második világháború után. Még akkor is így van, ha tulajdonképpen ez csak Magyarország felosztásáról szólt? Egy túrót! Nem is kell olyan messzire menni. Az akkori legnagyobb „testvért” már ezután osztották (f)el. Sőt azóta is osztogatják – fosztogatják. Feldarabolták a Balkánt, és sorra jönnek létre (meg tűnnek el) afrikai államok is. Németországot is látványosan kettévágták, hogy aztán még nagyobb csinnadrattával (meg a mi asszisztálásunkkal) összerakják. Ezekre persze, a Híradót nézve a kanapénkról, vérmérséklettől függően legyintünk vagy csettintünk egyet. Hiába hangoztatják a médiumokban minden egyes határnyitásnál, meg ilyen-olyan európai szervezetbe való belépésnél, hogy ismét közelebb vagyunk a magyarság újraegyesítéséhez. A valóságban viszont nem nagyon akarnak velünk közösülni. Jó-jó Dubajban igen, de nekünk, hétköznapi honpolgároknak addig tényleg elég sok határt át kell lépnünk. Akik meg csak azért jönnek ide, hogy ilyesfajta élvezetekben is részesüljenek, azokat jól megtapsoljuk, és megköszönjük, hogy idén is nőtt a hazánkban töltött vendégéjszakák száma.

Magukat „nagymagyarnak” hirdetők sokat emlegetik, hogy a nagyobb Magyarországon mennyivel több nyersanyaglelőhely, turisztikai látványosság, ipari lehetőség lenne a „kezünkben”. Ezzel az utóbbi kiemelt szóval azért vigyázzunk, hogy meg ne égessük. Pontosabban nem nekünk – „kisembereknek” – kellene óvakodnunk, hanem azoknak, akiknek lehetőségük lenne az ilyen adottságokra is rátenyerelni. Nekünk úgyis csak az jutna, hogy beállva a sorba ledolgoznánk a napi nyolc órának nevezett munkaidőnket 10-12-ben, és megkapnánk érte a részmunkaidős bérünket. De aki még ezzel is ügyesen bánik, sőt még szabadideje is marad, az most is ellátogathat oda, ahova akar. Ez sem pénzben, sem utazási időben nem lenne kevesebb, mintha a térképen látható vastag csík helyett egy vékonyabbat rajzoltak volna oda.

Nemzetünk törpéje persze kiáll mellettünk, vagy ahogy mondja, mindannyiunkért. Hogy milyen sikerrel, ez már azért erősen véleményes. (Ezt a bekezdést csak azért kellett idebiggyesztenem, hogy esélyegyenlőséget biztosítsak a politikusi „másik” oldalnak is.) Pedig ő is csak épp egy fokkal gondolja magát többnek, mint az őt imádó „tömeg” összegészében véve.

A magyar ember alkalmazkodóképessége, egyébként sem ismer határokat. Ahogy kedvenc fizika tanárom mondta vala’, megélünk mi a jégen a tökszár alatt is. Akkor még nem gondoltam én sem, (lassan 40 éve) hogy akár szó szerint is igaza lehet. Némileg ellentmondani látszik, hogy azon honfitársaink eltökéltsége, akik az északra utazásban látják a kiutat, mondhatni a sarki fényt. Valószínűleg nem Mazsolára és Tádéra gondolnak, hogy egy tökházikóban keressenek menedéket, Manócska oltalmazó kezei alatt. Nekünk meg marad a fény az alagút végén, de ebben is csalódnunk kell, mert csak a balatoni gyors fényszórója villan meg, érkezvén Kelenföld felől.

Lassan ideje lenne azon morfondírozni, hogy akkor minek maradtunk itthon? Valóban ennyire szar lenne a helyzet? Fura ember ez a magyar. Folyamatos elégedetlenség, kifogás-nyafogás. Éppen ezért nehéz is felmérni a valóságot, hogy kik azok, akiknek tényleg nehéz a sorsuk. Félek, hogy a látszat ellenére ők a kisebbség, még ha sokan is vannak. Olyan jó irigykedni. Pedig úgy is lehetne várni a szomszéd tehenének megdöglését, hogy levágás után veszünk egy kis husit belőle, és főzünk egy jó pörköltet együtt. (Utána megbeszélhetjük a harmadik szomszéd feleségének új ruháját.) Persze hogy jó, ha célt lát maga előtt az ember. De ne azért már, mert a másiknak „olyanja” van, hanem azért, ha neki lesz, akkor mindkettőjüknek jó lesz. Legyen az akár egy autó. Évtizedekig a Trabanttal, mint népautóval példálóztunk, manapság (1-2 kivételtől eltekintve) igazi kuriózumnak és valódi értékmérőnek számít. Az egykori Trabinál mindenkinek jobb van. Azért mert megdolgoztak érte. Jó, most maradjunk azoknál, akik tényleg megdolgoztak, mert a többiekkel úgy sem tudunk mit kezdeni. De nem kell kitárulkozni. Sem a vagyoni helyzet, sem a családi szennyes tekintetében. Örülni kell annak, ami van, és büszkének lenni arra, amit sikerült elérni. Még akkor is, ha úgy látjuk, hogy a külső körülmények ellenünk dolgoznak. Annál inkább büszkék lehetünk – magunkra. Hogy hol van itt a hazafiság? Szó szerint véve sehol. De szépen csendben tudjuk, hogy ezt itt értük el, mert ide lettünk teremtve. Ez az anyaföldünk, mi itthon maradtunk, és itt boldogulunk.

Tessenek az utóbbiakon is elgondolkodni! Ne csak az jöjjön le, hogy na, ennek is elmentek otthonról. Ettől ugyanis nem válok hontalanná.