Drága „ismerős”-eim a „legkedveltebb közösségi portálon! Soha el nem múló szeretettel gondolok azokra, akik ez ügyben is megtaláltak. Mondom ezt akkor is, ha kettős érzelmek dúlnak bennem. Azért majd igyekszem visszafogottan megfogalmazni mindezeket, hiszen mégiscsak egy kulturális folyamatba sikerült belecsöppennem.

Összevethető e az a láncreakció a Facebook-on, ha egy szerencsemalacnak a négylevelű lóherébe harapását osztjuk meg kutyaszarba lépés közben, vagy ha fontossági sorrendet állítunk fel az irdalom gyöngyszemei között. A kattintás számot tekintve mindenképpen, bár a kultúra valószínűleg itt is vesztésre áll. De a verselésre mégiscsak „ciki” rálegyinteni, különösen ekkora nyilvánosság előtt. Vannak olyan folyamatok, amelyek még a magamfajtákat is megérintik. Persze egészen más szempontok vezérelnek, mint azokat, akik csak úgy a szép versekre szavaznak.

A sok papolás mellett természetesen nekem is van versem, de a kiválasztásban a puszta szimpátiánál sokkal életszerűbb szempont vezérelt. A későbbiekben (meg)idézett verset kezdetben nagyon nem kedveltem. (Ugye milyen finoman is tudok fogalmazni?) Soha nem szerettem verseket tanulni. Nem mondom, hogy rám soha nem volt hatással egy sorokba formált kép, vagy néhány szép kicsengésű sorvégződés. De mindezeknek a memóriakorlátok közé szorítása sokszor okozott nehézséget. Éppen ezért lélegezhettem fel, – úgy negyven év körül – hiszen annak kötelezettsége, hogy megtanuljak egy verset, felnőtté (?) válva talán, már elmúlt. De ismét bebizonyosodott a „soha ne mondd, hogy soha” című törvényszerűség. Gondolom, sokakban felmerül most a hatáskeltő személye. Na, akkor most elárulom, hogy most ennek a sokaságnak igaza van! Persze hogy egy Nő. A Nő nagybetűvel persze nem elsősorban női mivoltával volt rám hatással. Acél Anna (igen a Híradó műsorvezetője) a személyiségével és a pedagógiai módszereivel vívta ki a tiszteletet, és persze a hajlandóságot, hogy a fejembe sulykolja az alábbi, – nem éppen egyszerű és népszerű verset:

Dsida Jenő Arany és kék szavakkal

Miképen boltíves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren, -
ül roppant asztalánál,
mely könyvekkel teli
s a nagybetük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
mígnem szelid mosollyal
lelkét kileheli:

úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökítni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
míg ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.

Kívánom minden további megosztó személyiségnek, hogy gondolja át, mielőtt mást is megbök! – kizárólag irodalmi szempontból. Ne váljon pusztán egy piramisjáték résztvevőjévé, hanem legyen hasznos eleme egy társasjátéknak. Éppen ezért én nem szólítok meg direktben senkit. Mindezek jegyében, ha valaki olthatatlan vágyat érez kedvenc verse megosztásával, az tegye meg külön felszólítás nélkül. Legyen ez egyfajta hasznos játék a kultúrával, és ne valamiféle kényszer szülte felsorolás!