Az álmoskönyvek (na meg az újságíró iskolák alapelvei) szerint sem tesz jót, ha a címben kérdőjelet használunk. De kérem! – itt nem a bulvársajtót akarjuk felülmúlni, hanem mindennapi kenyerünkről van szó, szinte szó szerint. Jó-jó mondhatnánk, a munkahelyünkre sem mehetünk be kérdőjelekkel, de legalábbis nem mindennap.

Lakásunk legkisebb helyiségébe sem tudunk már elbújni a reklámhadjáratok elől, hiszen sokaknál ez a „zug” mégsem annyira kicsi, hogy a hirdetési újságoknak ne ez lenne a legalkalmasabb gyűjtőhelye. Tehát még rendben is lenne, hogy itt is megtalálnak a termékforgalmazók nehézbombázói. De ha megnézzük a hirdetések feladóit, az emberkereskedelemmel állásajánlatokkal foglalkozó portálok mennyisége lassan megelőzi az élelmiszerláncok pultjain, az eligazodást segítő kampányokét. De valóban szükség van e erre? Mert az borítékolható, hogy az autóvásárláshoz hasonlóan munkahelyet sem váltunk nap mint nap. A lakótelep közé épített áruházláncokban viszont napról napra változik az akciós termékek köre.

Szerencsétlen arányszámot kapnánk, ha a meghirdetett állásokat párhuzamba állítanánk a munkanélküliek számával. Ez ilyen „angol tudósok megállapították…” című produkció lenne. (Mondjuk ennek ellenére – vagy éppen emiatt – a politikusok elég gyakran érvelnek az ilyen varázsszámok mellett vagy éppen ellenük.)

Na, de maga a téma mégiscsak kell, hogy érdekeljen bennünket, hiszen a mi bőrünket viszik a vásárra! Sokféle ember létezik. A legkevesebben talán azok vannak, akik mindig mindennel elégedettek – és most szorítkozzunk a munkahelyre, illetve annak körülményeire. Sokan vannak, akiknek biztos a munkahelyük, de ennek ellenére mindig elégedetlenek, elsősorban a fizetésük miatt, és valljuk be általában nem alaptalanul. A legnehezebb megsaccolni azoknak a számát – ezért is hagytam a végére, – akik a két állapot között vannak. Az kétségtelen, hogy a két utóbbi tábor a ”leghangosabb”, de hogy a hangerőből hogyan hámozható ki a valóságtartam, az azért feladja a leckét a fejvadászoknak. Azért nagyon ne kezdjünk értük könnyeket potyogtatni, valamiért csak jól megélnek belőlü(n)k.

Ne feledjük azonban, hogy az állásportálok üzemeltetői nap mint nap ezzel a témával foglalkoznak, mondhatjuk üzletszerűen. Ráadásul úgy, hogy nekik ez a fő tevékenységük. (Ellentétben azokkal a munkavállalókkal, akik a napi feladataik mellett, mondjuk úgy másodállásban, „elégedetlenkednek”.) Tehát viszonylag gyorsan kiszűrik azokat, akik csak beszélgetőpartnerként fordulnak hozzájuk, elsősorban azért, hogy a meglévő munkáltatóikat szapulják. Legyen hát mindenki legalább annyira profi a saját területén, hogy legalább magában tisztázza a saját helyzetét, és csak akkor forduljon „segítségért”, ha valóban elérkezett az ideje!