Megszokhattuk már, hogy a társadalom megosztott. Ezzel önmagában nem is lenne baj. De az ellentétes vélemények egyre szélsőségesebben, nagyobb indulatokat szítva jelennek meg. Hányféleképpen lehet még kettészakítani ezt a kis országot?

Egy ilyen címmel jelentkezni valamiféle bulvármagazinnál már önmagában tuti befutó lenne, sőt még a napi kattintás számláló is kiakadna. Az más kérdés, hogy jómagam nem klikkelnék rá. Pedig aktuális, tényszerű és minden józan gondolkodású embert elgondolkodtatásra késztet.

A könyv mindig szimbólumnak számított. Már a kezdeteknél is, hiszen akkortájt még kevesen tudtak írni-olvasni. De nem csak a ma már hétköznapinak tűnő képesség, vagy inkább lehetőség miatt. Egy keretbe foglalt szöveges (vagy képes) alkotás egyfajta maradandóságot is képviselt. Valaki valamiért érdemesnek tartott egy addig összegyűjtött gondolatsort megörökíteni, és ezt igyekezett mások számára hasznossá tenni. Már a kisgyereknek is veszünk könyvet, a fejlődésének korai szakaszában. (Azt hogy ezt valamiféle villogó termék formájában tesszük, ne firtassuk. Már az is vita tárgya lehet, hogy ez a technika vívmánya, vagy valamelyik rokon nagylelkűségének vagy éppen státuszszimbólumként való megjelenésének hozadéka.)

Térjünk vissza a papíralapú kivitelhez, hiszen éppen ez az, ami most a kedélyeket borzolja. Szó szerinti értelemben ugyanis ezt „lehet” szaggatni. (Nokedlit is lehet, de az más tészta – szó szerint is.) Valamit megsemmisíteni sosem egyszerű, annak mindig oka van. (Notórius gyűjtögetőknek ezt ugye nem kell magyarázni: „jó lesz az még valamire…”.) No, de ne szakítsam ennyiszer félbe a saját gondolataimat…!

Ki ne emlékezne a „rendszerváltás” – most a 80-as 90-es évek fordulójára gondolok – cirill betűs kiadványainak tűzön való megsemmisítési folyamataira. Mi is ott álltunk Győrben a Duna partján, és néztük milyen nagy lánggal ég a frissen átvett tankönyv. A lángnyelvek adta fény pedig nagyméretű árnyékokat festettek a főiskola melletti „Lapos” nevű műintézmény (kocsma) falára. (Te jó ég, még ezt a lírai megközelítést – eddig.) Aztán marhára elégedettek voltunk, mert a bátorság italának elfogyasztása után megmutattuk, de „nagyon” jó gyerekek is vagyunk. De miért is? Hallottunk valamit, hogy elindult egy folyamat, aztán volt egyfajta szabadságvágy, meg véleménynyilvánítás. Pedig most egy jó orosz nyelvtudással micsoda jó pozícióba lehet jutni! Nem csak politikai alapon, hanem tisztán az üzleti életben. (Ja, hogy a kettő összefügg – „ugyan már!”)

Na de mi lehet a gond egy gyerekkönyvvel? Semmi „különös”, legyinthetnénk könnyedén. Hiszen itt is megjelenik a „valóság”, még ha egy kicsit leegyszerűsített formában is. Kérdés talán az lehet, hogy a világ sokszínűségével mikor kell megismertetni a „fiatalságot”. A „sokszínűséget” persze szó szerint is lehet értelmezni, ha úgy „tetszik”, vannak fehérek, feketék, sárgák. Ezeket a szemmel is jól látható különbségeket nehéz lenne másképp megfogalmazni, mint ahogy itt olvasható. (Az más kérdés, hogy ezeket milyen szövegkörnyezetben, milyen módon lehet használni.) De ha már a gyerekkönyveknél tartunk: A képeskönyvekben még nincsenek nevek, szövegek, magyarázatok. A kiskorú csak látja, hogy fehér néninek piros pulcsija van, fekete bácsinak csíkos zoknija, a sárga kislánynak meg szivárványszínű a sálja. Na, itt jön el a felelősségteljes és tudatos szülői magatartás fontossága. Mikor és hogyan magyarázzuk el a gyereknek, hogy a tényszerű – még egyszer hangsúlyozom – szemmel látható különbségek – hogyan jelennek meg egyes élethelyzetekben akár szimbólumként is.

Más. (szó szerint is, meg képletesen is…) A „másság” talán nem jön le mindenkinek elsőre egy képről. (Persze nem mindegy, hogy melyikről. Személyiségi jogvédelmi okok miatt nem tennék most ide egy képet, ami egy – távoli – ismerősöm melegházasságán készült.)

A „mi” Dóránk, aki a mi hazánk (most hagyjuk a hülye szójátékot a „Mi hazánk”-kal való összecsengéssel) képviselője véleményt formált. Nyilván ez az ő pozíciójában több, mit egyszerű „kinyilatkoztatás”. Élt a helyzeti „előnyével” és használta a tömegtájékoztatás eszközeit. Sőt, még azzal is számolt, hogy az ő legnagyobb ellenzői – a kormánypárti média túlsúlyban levő tagjai – erre rá is repülnek. Nem beszélve a bulvársajtó „jeles” képviselőiről, akik meg ebből élnek. (A francba, hogy én mindent „rosszul csinálok” és még egy ilyen hangzatos címből sem tudok pénzt „varázsolni”.) De akkor ez a cselekedetsor (égetés-tépés) egyfajta véleménynyilvánítás, vagy már tudatos uszítás valami ellen?

Éppen az lenne a lényege az álláspontok bemutatásának, hogy ezt szabadon lehessen megtenni. Eddig önmagában nem is lenne ezzel gond. Azzal már igen, hogy hol húzzunk meg bizonyos határokat. Meddig minősül ez a saját nézőpontunk közzétételének, és hol van az, ahol már erőszakkal akarjuk rávenni a másikat a saját álláspontunk elfogadására? Az ilyen szélsőséges megjelenítések ugyanis csak olajat öntenek a tűzre. Az ebből következő reakciók már tettlegességig fajulnak. (Rossz példák, csak az „épület” miatt hozom fel: Az ’56-os forradalom szimbolikus épülete volt a rádió. Aztán ennek „modern”-kori változata a TV-székház „ostroma”. Jaj, bocs a „békés tüntetés által való megsérülése…”) Most ott tartunk, hogy a könyvesboltokat is fizikai támadás éri. Hát könyörgöm: Hova jutottunk?

Mindegy mivel, csak valahogy megosszuk ezt a piciny kis országot. Éppen akkor, amikor már a munkahelyi mikroközösségek is veszélyben vannak, sőt már két ember sem fér el egymás mellett? Hol van itt az összefogás, az előremenetel érdekében. (Nem feltétlenül kell itt „a” Gyurcsányt kiolvasni ebből a szóból, de aki benne hisz, tegye meg.) Hányszor és hányféleképpen lehet még kettéválasztani Magyarországot? Fradisták és újpestiek – a tettlegesség talán legismertebb szimbólumai. De lehetnek „mekisek” vagy „börgeresek”, dízelesek vagy benzinesek, autósok vagy biciklisek, szőke- illetve barnahívők, vallási meggyőződésből különállók, mind-mind mások, vagy más miatt másra hajazók, akarom mondani szavazók. Ki ne hagyjam a maszkhívőket és tagadókat. (Akkor még nem is emlegettem a „dísznövénykertet” narancsligettel és szegfűsorral szegélyezve.) Értem és, hogy vannak mindenki által elítélt szélsőségesek: pedofilok, neonácik, csak már én is elbizonytalanodom, hogy szabad e ilyen felsorolásokat tenni.

Ne feledjük, volt hogy ez az ország három részre is szakadt. Olyannyira, hogy nevében is szinte csak kisebbségben jelent meg. De mégis összeállt, ha hosszú-hosszú évek alatt is, igaz kisebb területen. Na, ott még volt nemzeti öntudat, ha akkor még nem is így nevezték, vagy legalábbis, nem Viktor, Feri, „Kata, Klára és valahány név a naptárban” akik hangoztatták. Igaz, most hazánk fiait (vagy lányait? – melyikkel is illik példálózni?) „szétküldjük” Európába. Akkor most így akarjuk visszafoglalni, vagy ha úgy tetszik bekebelezni az „öreg” kontinenst. Bááááár mát itt is hallani szélsőséges hangokat (is). Egyes helyeken segítik egymás a „kivándorlók”, másutt megeszik a másikat. Ehhez nem kívánnék jó étvágyat.

Képek: 1. Pixabay, 2. nkp.hu

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával