A munkánkat felelősségteljesen, nagy odaadással végezzük! – saját magunk szerint. A munkaidőt igyekszünk maximálisan kihasználni, hasznosan eltölteni – szerintünk. Az is „természetes”, hogy ezt a munkaadók egészen másképp látják. De eddig csak a munkaidő „hivatalos” keretében eltöltött időre utaltam. Na de mi történik, amikor „kicsengetnek”, vagy már „kicsekkoltunk”?

A mai „elemzés” a szokásoknak megfelelően az angol tudósok kihagyásával történt. Sajnos, be kell látnunk, hogy ebben a témában sem ültethetünk mindenki mellé egy professzort, hogy „hitelesen” elemezze a tevékenységet. E nélkül is láthatjuk magunkon és másokon, (most az ÉS-en van a hangsúly) hogy ki, és miképpen esik át a ló másik oldalára.

Nincs kivételezés, mindenki beleeshet a „munkamániás” kategóriába. A blokkoló óra jelentheti ugyan a munkaidő végét. De melyikét is? A nyolc órásat, a 10 órásat, vagy a félnaposat? Nagyobb számot nem is merek leírni. Mindenkinek vannak határai, akár szellemi, akár fizikai fronton, hogy a kettő kombinációjáról ne is beszéljünk. Oké, hogy a pénz egy dolog, de meddig lehet ezt egyrészt döntő érvként, másrész határként megfogalmazni?

A fix helyen és időben munkát végzőknek – „csúfolhatjuk” őket akár melósnak is, nem ez benne a sértő – általában van az a főnöke, aki sarkallja őket a minél több túlóra vállalására. A rábólintás, ezzel a „vállalás” lehet persze könnyed és őszinte is. De van az a határ, hogy „NEM”-et lehet, sőt kell mondani. Hiszen a saját teljesítőképességünk-nek a határait csak magunk ismerhetjük. De ami a legfontosabb, nem csak a korlátainknak kell, hogy „megfeleljünk”. Jobb esetben mindannyiunk mögött áll egy család, egy társ, egy „pár”, aki ugyancsak igényt tartana a „szolgálatainkra”. Nem lehet mindig „meggyőző” érvvel kiállni, hogy drágá(i)m, ezt most még naaaa…, ez még ezért vagy azért fontos…

Na, egy kis kikapcsolódás…
8 óra munka
8 óra lihegés
8 óra robotolás!
Aki az eredeti megközelítésre kíváncsi, hallgassa tiszta szívvel a nemzet csótányának előadásában.

Vannak azonban olyanok is, akik elvileg szabadabban oszthatnák be a (munka) idejüket, mint a „kötött”-pályások. (Itt ugye nem a villamosvezetőkre gondolok…) A munkát „hazavinni” soha nem volt ennyire „egyszerű” mint manapság. Csak a hónunk alá csapjuk a lap-topot, és néhány kilométerrel arrébb ott folytatjuk, ahol a cégnél abbahagytuk. Nagyon kíváncsi lennék, hogy (hosszútávon) melyik otthoni hozzátartozót vigasztalja, hogy a „másik fele” éppen otthon csapkodja a billentyűzetet és nem a munkahelyén. Arról nem is beszélve, hogy mindenki tisztában van egy olyan korláttal, ami felett semmilyen munkát nem lehet anyagilag honorálni. Sőt, sokan vannak vele úgy, hogy az élet már megfizetett nekik, ráadásul ellenkező előjellel. De itt aztán végképp nagyon el kell gondolkodni. Egy „új” életet lehet e kezdeni ilyen előzményekkel? Mi a biztosíték arra, hogy nincsenek mellék-, sőt utóhatások?

Természetesen a „miért” az, amire a legtöbben a választ szeretnék tudni. Meddig beszélhetünk „túl”-óráról, és mikor esünk át a munkamániába, ami egy bizonyos határ átlépésével biztosan egyfajta betegség? Egy biztos, nagyon nehezen diagnosztizálható.

"A munkamánia egyfajta önsanyargatás, mondhatni száműzetés."
/általam nagyon ismert szerző/

Mennyire lehet HITELES (mert ez lenne a blogbejegyzések egyik legfontosabb háttere) egy olyan „firkász” aki ahelyett, hogy túlórázna (vagy a családjával lenne), inkább leül, és próbálja ennek hátterét megvilágítani. (Pontosabban ez így nem igaz, – mert nem fővilágosítóként dolgozik – de legalább megpróbálja felhívni rá a figyelmet.) Lehet, hogy ez is egyfajta terápia és már a kilábalás felé vezető út? Bízzunk benne!

Kép: a pixabay segítségével készült, sajátos montázs-technikával

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával