A Húsvét mindig is a nagy zabálásokról szól, kár lenne emiatt álszenteskedni. (Már persze ott, ahol ezt megtehetik.) Éppen ezért sokaknak ilyenkor is a „tuti” - receptek, illetve a gasztro-élmények járnak a fejükben. De most előtérbe kerülnek a társított gondolatok.

Így, az ünnepek lecsengésével megint azzal szembesülünk, amit mindnyájan tudunk, de előtte nem gondolunk rá. A telítettség érzésével. Így talán könnyebben gördülünk át a kevésbé kellemes emlékeken. Persze ekkor derül ki igazán az is, hogy mi az, ami nélkülözhetetlen egy „modernkori” háziasszony éléskamrájából, – a hűtőből. Ezek után tessenek eldönteni, hogy „hamvas lánykorunk” hozadéka, a menza, milyen emlékeket éleszt fel.

Nekem is van olyan étel, ami a „nemgyerebe” kategóriába tartozik. Nem túl sok, de ha meg kell nevezni valamit, akkor elsőre a spenót ugrik be. Ne aggódjon senki, nem fogok ellene kampányolni. Igenis egy vitaminokban gazdag, változatosan elkészíthető, egészséges ételről van szó. (Már annak, aki szereti.) Mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy falra hányt borsó. Na, nekem ezt testesíti meg a spenót. Arra már nem emlékszem, hogy mi adta az ihletet, hogy az első falat után ne akarjak nagyobb mennyiséget letolni a torkomon. De abból még rémlik valami, hogy az óvó néni azt a lépést erőszakkal akarta megtenni. Valamennyi sikerülhetett is neki, mert a fellépésének következményeként azért az egy kanálnál nagyobb mennyiség landolt a falon. Természetesen az után, hogy megjárta a nyelőcsövemet oda-vissza. Akkor még nem voltak annyira divatban a „zöld mozgalmak”, de az biztos, hogy az „áldozat” már akkor átértelmezte ezt a fogalmat. Ugyanis a ruhájára is jutott belőle bőségesen. Talán itt jutottam először arra a következtetésre, hogy az erőszak nem mindig a megfelelő módszer a céljaink elérésére.

A húsvét egyik fontos eleme a nevében is benne van: húst veszünk magunkhoz. Végre, mondják sokan, hiszen akik komolyan betartják a böjti időszakot, azok is tudják, hogy az egyik legfontosabb tápláléktól fosztották meg magukat. Ráadásul erre olyanok ösztönzik őket, akikről a látvány alapján nehéz elhinni, hogy az önmegtartóztatás mintapéldányai lennének. A papok nagy része ugyanis mindig úgy jelent meg gyermekkorom óta, hogy valami nagydarab ember képviselte őket. Az pedig rögtön lejött, hogy nem feltétlenül csak a ruhájuk miatt tűntek „túlméretesnek”.

Evezzünk is békésebb vizekre. Annál is inkább, mert a túltöltöttség hatása alatt talán visszafogottabban tudjuk értékelni, hogy mire is van általában szükség a konyha sarkába állított alacsony hőmérsékletű dobozban. Főleg azért, mert a hűtőszekrény nagyon sok esetben egyfajta mentsvár. A férfiak (és persze a nők) egy része gyorsan fel tudja sorolni a három legfontosabb elemet, aminek benne kell lenni. A sör, a sör, és persze a sör. De persze vannak „szűkebb” napok, amikor a vészhelyzetet másféle módon is tudni kell kezelni. Nekem konkrétan a reggeli a „mániám”. Ez azért (is) szerencsés, mert egyéb étkezési „válságok” is áthidalhatók ennek alapelemeiből. A többi dolog természetesen ízlés dolga. De ami a lényeg, hogy ne legyen üres, mert ez már a hidegre utaló megnevezése mellett is melegíti a lelket.

Ha már az ovis emlékekkel kezdtem az ünnepi „megemlékezést”, hagy zárjam ezt a felsorolást a közékeztetés egy másik „csillagával” a menzával. Többféle helyzetben is megéltem ezt a történetet. Mégis egy olyan „élményt” osztanék meg, ami nem konkrétan a gasztronómiához kapcsolódik. Az egyik helyen a kérhető étel adagját öt kategóriára bontottuk. Csöpp, kevés, közepes, sok, rengeteg. Igen ám, de volt a csoportunkban egy lány, aki minden elképzelhetőnél kisebb mennyiséget volt csak képes elfogyasztani. Ezért az ő porcióját a nevéből adódóan csak „Dorka adagnak” hívtuk. Így a konyhás néninek sem kellett találgatni, hogy azt kinek kell kikészíteni.

Remélem a „visszafogott” ünnep ellenére mindenki épségben megőrizte a tojásait. A „másik oldal” is hasznosítani tudta az erre szánt festékanyagot is. Még akkor is, ha ennek alternatív használatát kellett előnyben részesíteni. Sajnos a második ilyen Húsvét után már ezt is egyfajta „hagyomány”-ként kell kezelni. De bízom abban, hogy mások is megtalálták benne ilyenkor is az örömüket, mint ahogy én is.

Kép: Pixabay

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és az #mbbk_grafomágia ajánlásával