Meleg pillanat 100 szóban – a vasúti átjáróban
Mindannyian az idő foglyai vagyunk. Bármennyire is szeretnénk, ebből a béklyóból nem lehet kiszabadulni. Pedig a rohanás gyakran kapkodással jár. Ennek egyenes következménye a hibázás lehetősége.
Hányszor próbáltuk már megállítani akár csak egy pillanatra is. Még úgyis, hogy tudjuk, ha ez csak egyszer is sikerülne, az végzetes lenne. Ezt a momentumot ragadtam meg az Aranymosás pályázata kapcsán.
Estére kelve jól esik egy kicsit megpihenni, az egész napos pörgés után. Főleg, ha az ember munkaidejét megtölti a folyamatos írásbeli és szóbeli kommunikáció. Valamiképpen le kell vezetni. Na de mégis mivel? Azzal, hogy az ember nem mondhatja ki, amit ki kellett volna? De miért? Nem merte, nem hagyták? Végül is mindegy. Bár biztosan meghatározó volt az a pillanat, és az a döntés, amit ott és akkor kellett meghozni. Ezt utólag nem lehet megváltozatni. Igaz lehet elemezni, akár újraértelmezni, sőt még tanulni is belőle. Igen, a leírtakba talán még könnyebb is belekötni. De az is helytálló, hogy nem lehet közbekotyogni.
Sokan kérdezhetik, miért éppen ezt a helyzetet vázoltam fel. Nos, az elmúlt hétvégén különösen sok baleset történt. Sajnos ismét főszereplő volt valamennyi közlekedő rémálma, a vonat. A vele való találkozás pillanatát örökítettem meg. A feladat az volt, hogy ezt a rövid időszakot nyújtsuk meg, – mintegy lassított felvételként.
Nagyon közel kell lenni egy bizonyos tárgyhoz, hogy a hozzá vezető út szinte a semmibe vesszen. Ilyenkor a fény- és a hangsebesség közötti különbség meghatározása értelmetlenné válik. Valaki számára biztosan. A fehér és a piros színű lámpa jelzéséből csak a villogás emléke marad meg. A vonat képes eltakarni a napot, ha elég közel kerül hozzá az ember. A robaj is fülsüketítő, az autórádió ütemes hangjához képest. Ritkán hall az ember ilyen, szinte már földön túli hangokat. Tulajdonképpen csak egyszer – és utoljára. Már nem volt visszaút. Pedig csak egyetlen pillanattal korábban kellett volna jól dönteni. A gáz helyett a fékre lépni.
Persze az sem normális, hogy a pozitív gondolkodás hangoztatása mellett miért jönnek elő ilyen negatív gondolatok. Hiába, a dráma is az életünk része. Mint ahogy az irodalom egyik meghatározó műfaja is. Nem csoda, hogy megannyi nagy klasszikus nyúlt ehhez az „eszközhöz”. A pályázat kiírói sem véletlenül váltogatják a játékok stílusát, hogy mindenkinek esélyt adjanak a megmérettetésre. A blogos környezet azért általában távol áll ettől, – egyes szakportálokat kivéve – de ahogy a példa is mutatja, engem is bevonz egy rövid időre. A lábfétis mellé azért nem akarom még a vasutat is ennyire közel érezni, bár kétségtelen, hogy József Attilát is ennek kapcsán idéztem meg.
Naná, hogy mindenkinek más-más melengeti meg a szívét lelkét, vagy akár „más testrészét” is. Annál is inkább, mert amíg ezeket a sorokat olvastátok, addig a pályázat eredményhirdetése is megtörtént. A tetszésnyilvánítást így mindenkinek a vér(HŐ)mérsékletére bízom.
Kép: pixabay
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával