Nem egyszerű vonalat húzni a magánélet nyilvánosságra hozatalának határaival kapcsolatban. Különösen úgy, hogy a közösségi felületek átveszik tőlünk az irányítást.

Szerencsére sokan olvasták a tavaly karácsony előtti írásomat a netes köszöntéseket illetően. Természetesen ennek kezelése egyéni. Hogy az adott lehetőséggel ki hogyan tud (együtt) élni, szíve-joga eldönteni. Azért mert én nem pártolom, lehet, hogy másoknak ez az egyetlen kiskapu a világra. Éppen ezért az én születésem dátumom is rejtett a külvilág számára.

A „származásom” kora mindezek ellenére nem titok, hiszen magam is számtalanszor utaltam már rá írásaimban, a „hamvas leánykort” idézve. Így már az is tudható, hogy nekem már a lemeznek – amire szintén csak a kortársak emlékezhetnek – a „B” oldala forog. A szólás szerint ugyebár „azon vannak a szarabb számok.” Optimista mivoltomból kiindulva és inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy ebből is ki lehet válogatni a javát, és azt a bizonyos tűt időnként eggyel visszább lehet helyezni, és újra le lehet játszani. Ugye, hogy mennyivel másképpen hangzik? Így mégiscsak több, mint egy szóvirág! Utóbbinak a modern változatai még akár ajándékba is adhatók.

Az, hogy a témával kapcsolatban időnként mégis felbukkannak az ezzel kapcsolatos írások ezen a felületen, nyilván abból adódik, hogy a megközelítés fontos része, ennek az igencsak megosztó közéletnek. Mondhatnám, hogy szinte csak a blog miatt, de amint látható, mégiscsak emberi kezek vannak a háttérben, amelyen időnként nem csak úgy rácsapnak a billentyűzetre. Bő két hónappal ezelőtt majdnem összecsengett a névnapommal egy ajándék átvétele. Érdekes, mert ez kifejezetten a (Lépcső)házon kívül blog kapcsán jött elő. A névnapot ugyebár nehéz „eltitkolni” az „arcoskönyv” elől.

Az én születésnapi tortám már sosem lesz akkora, hogy annyi gyertya férjen rá, ahány éves vagyok. Ezt ugye úgy szokás áthidalni, hogy számokat szúrnak a közepébe. De idén még ettől is megkíméltek a szeretteim, mert tudták, hogy a betonozás után az utolsó szuszt úgysem tudom tűzoltásra használni. Helyette volt tüzes víz, ami három majom kíséretében érkezett. Szerencsére nem a „nem lát, nem hall, nem beszél” triumvirátusban. Inkább ugrásra készen, hogy a világ furcsaságairól legyen még lehetőség beszámolni – írásos formában. Így nem kell nekik meghallgatni, csak akkor olvassák, amikor kedvük van hozzá. De, hogy a családi szeretet mennyire más, mint a barátok közelsége, tőlük egy albumot kaptam. Ebben összegyűjtötték azokat az írásokat, amelyeket az otthon „melege” szült, vagy legalábbis a hozzájuk köthető légkör ihletett. Mindezeket ezúton is köszönöm!

József Attila annak idején a saját lehetőségeit kihasználva tárta elénk az ország ellentmondásait. Az akkori „blogján”, a versein keresztül hallatta a hangját. Kétségtelen, hogy a világ megértéséhez – legalábbis az ő gondolatvilága szerint – már akkor is tudni kellett olvasni a sorok között. De távol álljon tőlem, hogy ennél komolyabb párhuzamot keressek vele. Ezért is nem űzöm hivatásszerűen ezt a „sportot”. (Az már csak a sors iróniája, hogy ez az írás is Szegeden született.)

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
József Attila: Születésnapomra

Zárszóként jöjjön egy kis „képmagyarázat”. Klasszikus színházi sztereotípia: Ha a falon ott lóg egy puska, annak előbb-utóbb el kell sülnie! Mit is keres a tökmag egy ajándékkönyv borítóján? Először is egy „tökmagtól” kaptam. De legalább olyan fontos a mögötte levő mondanivaló. Talán ez szimbolizálja a legjobban, hogy mennyi apró öröm rejlik az életünkben. Próbáljunk meg ezeket kihasználva élni. Nem feltétlenül kell mindig nagy dolgokban gondolkodni. Így talán soha nem jutunk el addig a pontig, hogy a vonat elé kelljen ugrani.

Képek: saját

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával