A terasznyitás korábban csak egy évről-évre visszatérő – nem is különösebb jelentéssel bíró – esemény volt sokak életében. Akkor most örüljünk, hogy az idén máshova esik a súlypont?

Látszólag ez egy teljesen ártalmatlan, magánjellegű bejegyzés. Különösen, ha még a képhez fűzött magyarázattal is egy családi szálat említek. Pedig a történet sok mást is a felszínre hoz.

Mint nem adtunk volna évtizedekkel ezelőtt – még hamvas „lánykorunkban” – egy amerikai nagybácsiért. Szinte kivételezettnek számított, ha volt az osztályban valaki, akinek legalább egy osztrák rokon jutott. Irigykedve néztük, ha volt egy lemeze, egy jó farmerje vagy akár egy menőbb tolla vagy egyéb „cucca”. ’56-ban pedig elég sokan jutottak el az „ígéret földjére”, vagy legalább jutott nekik egy darabka a rögös út jutalmaként. De ma már tudjuk, mégsem elegen. Legalábbis bizonyos értelemben biztosan nem.

Mára óriásit fordult a világ. Szinte nincs olyan magyar család, akinek közvetlen rokona (tehát, vagy apja, anyja, fia lánya, vagy legalább a szomszédja) ne ment volna hosszabb-rövidebb időre külföldre. Mi – ahogy a klasszikus mondás elferdítésével megszokhattuk – akik kalandvágyból itthon maradtunk, már magunk sem tudjuk eldönteni, hogy örüljünk ennek, vagy inkább sírjunk. Legalábbis eddig nem tudtuk. De akik átélték, hogy szeretteikkel lassan fél, illetve egy év elteltével sem találkozhattak, szinte csak sírásra görbült szájjal tudnak mesélni. Hiszen korábban, a gyakoribb találkozásnak csak az utazási idő, és „némi” anyagi áldozat voltak a hátráltató tényezői. De ezt is átírta egy láthatatlan, de egyre közvetlenebbül tapasztalható kórság.

„Természetesen” a mi családunkban is van ilyen „külföldre szakadt”. (Sajnos nem is egy.) Egyikőjük azzal igyekszik vidámságot csempészni a virtuális társalgásba, hogy egy-egy lábfotóval próbálja illusztrálni, hogy merre jár, mi jelent neki kikapcsolódást a munkás hétköznapokban. Ezzel is azt jelezve, hogy szilárdan megvetette a lábát „odakinn”. Őt azonban még egy dolog miatt megilleti a „kalapemelés”. Egyszer ugyanis elhatározta, hogy hazajön. Még akkor, amikor a járványnak híre-hamva sem volt. Nem-nem, nem a kormány hívó szavára, bár a „szerencsés” egybeesés ezt is jelezhette volna. Megpróbálta lezárni részben felépített kinti életét, és úgy gondolta, mégiscsak megpróbálná itthon folytatni. Rövidre zárom ezt a részt, nem sikerült. Fél év múlva ismét a ködös Albion felé vette az irányt, és azóta is küldi a lábfotóit. Neki ajánlom én is a fenti képet. Tisztelem a felelősségteljes, jól átgondolt döntéseit. Még úgy is, hogy kétszer annyi idős vagyok, mint ő.

Apropó felelősség! Levizsgázott az ország, még akkor is, ha csak egy része. Biztos vagyok benne – mert én meg itthon élek – hogy másoknál meg máshogy jelenik meg, mint a most következő példa résztvevőinél. Miért is nem jártak az emberek eddig a „A” teraszra? Azért mert tiltva volt. Hiába mantrázta a „mindenható” hogy így a magyarok felelős viselkedése, és a „megértő” hozzáállása… stb. A nyitás leghalványabb szikrájának felvillantása – a teraszok nyitásának első estéje – megmutatta, hogy a szabadságvágy felülír mindent. Még az is lehet, hogy nekik volt igazuk, hiszen azóta a vírus „megijedt” és egyik napról a másikra erőteljesen fújja a visszavonulót.

Amikor közel egy évvel ezelőtt megosztottam a saját erkély-jelenetemet, még nem gondoltam, hogy ekkora jelentősége lesz, és hagyományt teremtettem – magamnak. De amikor az idén befejeztük a növények (paradicsom, szamóca, balkonvirágok) újratelepítését, elégedetten csaptunk egymás tenyerébe. Azt ugyan nem tudni, hogy a városi séta közben legálisan vehettük e le a maszkot a fagyizáskor. (Néhány héttel ezelőtt ugyanis még kifejezetten tiltották az egyik Balaton parti város ilyen jellegű nyitási „akcióját”.) Az azonban biztos, hogy a hétvégi kikapcsolódásunk a „kertészkedéssel” már eredményes volt. A nyári szabadság kapcsán is mindent megteszünk, hogy az is kellemes legyen!

Kép: saját

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával