Elvesztettünk egy bloggert. Olyan messzire került tőlünk, ahonnan nincs visszaút. De nem akármilyen örökséget hagyott maga után.

A bloggerek magányos farkasok, mondják. De csak azok, akik a gondolati szabadságot kifejezni próbáló embereket csak „kockaként” tudják elképzelni. Pedig ezen írók mögött is ugyanolyan emberi sorsok húzódnak meg, melyeket gyakran leírnak, bemutatnak. De nem feltétlenül csak a saját világukat idézik meg, hanem mások életét, örömeit vagy akár szenvedéseiket is megmutatják az olvasótábornak.

Kétségtelen, hogy az alkotáshoz némi magányra van szükség. De valójában a bejegyzés akkor kel igazán életre, amikor nyilvánosságra kerül. Akár egy címlapos megjelenés ad neki lendületet, akár az ismertség miatti gyakori olvasottság automatizmusa gerjeszti a „feszültséget”, onnantól már mindegy. Ha beindul a „trollok háborúja” az is csak az élő felületeken tud elhatalmasodni. De bármennyire is hangzatos egy írás, most illik egy kicsit elcsendesedni. Nem azért mert erre nincsenek szavak, hiszen egy blogger billentyűzetéről elindítva ez nem tűnik valami hitelesnek. Talán inkább, mert egy mindig vidám, szókimondó emberre gondolva, egy ilyen kontraszt az, ami helyet ad az emlékezésnek.

Mondja ezt persze egy olyan ember, aki még nem találkozott vele. Csak az írásait, a feladatait, a kihívásait követve próbálta megérteni. Egy olyan fiatal tehetségét, aki a látszólag magányos gondolkodókat valódi csoportba szervezve próbálta jobb „íróvá”, társasági emberré formálni. Az elmúlt 1-2 év nem tette lehetővé személyes találkozást vele. Ezzel persze nem vagyok egyedül. De sokan vártuk azt, hogy az élet „újraindításával” végre szembe tudunk nézni egymással. Nos, ezt pont azzal nem tudjuk megtenni, akivel a legjobban vártuk.

Annál hitelesebb gondolatokat nem is lehetne megidézni, mint amelyeket ő fogalmazott meg egy ember elvesztése kapcsán: „Olyan ember veszteségét nem lehet leírni, amit nem fogsz fel, mert még mindig jelen időben beszélsz róla és még mindig fél perc alatt összeomlasz, ha eszedbe jut egy-egy vicces pillanat. Olyankor elkezdem mesélni nagy lendülettel, csak ahogyan mindig szoktam, majd elcsuklik a hangom, érzem, hogy sav marja torkomat és intek, hogy nem megy tovább. A vicces történetből könnyek lesznek, és én ott ülök a poros kocsma közepén, és míg más egy ósdi faviccen röhög, én siratom az emlékeimet.”

Most válik nagyon is aktuálissá egy közhelyesnek tűnő mondat. Ami egyszer felkerül a netre, az örökre ott is marad. Szerencsére Suz’n karaktereinek sorozatai is örökre beégtek a világ szervereibe. Méltó örökséget hagyva egy tragikusan rövid élet után. Isten veled Suz’n, nyugodj békében!

Kép: MBBK

Idézet: Suz’n – A lány a blog mögött 

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, a #BloggerKépző és az #mbbk_grafomágia ajánlásával