Mindenki szeret álmodozni. De ha a napközbeni gondolatok összekeverednek az éjszakai álmokkal, abból elég nagy kavarodás keletkezhet. Még inkább igaz ez akkor, ha túl sok a valóságalap, csak éppen a realitásokkal nem vagyunk tisztában.

Hogy ne lőjek nagyon mellé, kiindulnék a tényekből, melyekből két dolgot kell kiemelni – mint aktualitást.

• A napokban volt éppen 30 éve, hogy leomlott a berlini fal. (Bár egyesek szerint ez akkora dolog, hogy nagybetűvel kell írni: Berlini Fal.)
• Néhány nap múlva átadják a megújult Népstadiont. (Tudom, már nem a népé, hanem „Viktoré”, és nem „Nép” hanem Puskás, és nem megújult, hanem új.)

Na, tessék, már az elején nem vagyok elég tényszerű, így hiteles sem – de vagyunk ezzel így egy páran.

A fal ledöntését mindig is igyekezett az összes éppen hatalmon levő „erő” a maga javára fordítani. De az elveken nem igazán sikerült túlnőni senkinek. Néhány „kötelező elem” ugyan bejött. Például az NDK-sokhoz hasonlóan mi is szabadon mehetünk nyugatra. Ezt olyan tökélyre sikerült fejleszteni, hogy már mi küldjük a fiainkat a „rothadó kapitalizmusba” dolgozni. Együtt tolják az igát, az ázsiai és afrikai bevándorlókkal. Végül is, ha rájuk dől a liszteszsák, már meg sem lehet őket különböztetni. De, hogy a másik oldal se bántódjon meg, a sötétben minden tehén fekete. Persze a kinti oligarchák fejében édes mindegy, darab-darab.

A mi „nagyjaink” folyamatosan a 30 évvel ezelőtti eseményekből igyekeznek tőkét kovácsolni. De valahogy folyton probléma akad a tűz hőmérsékletével vagy a kalapács nagyságával. Mert azon kívül, hogy megveregetik a vállunkat és hangzatos lózungokat jelszavakat kiabálnak a „baráti” országok (most a nyugati barátokról beszélek) nem sok minden történt. Értem én, hogy a legnagyobb falat soha nem menne le a torkukon. Nevezetesen, ezek a ma már európai „testvérekké” változott népek elvették szűk(ké vált) kis hazánk területének kétharmadát. (Azóta a kétharmad valahogy mindig más formában köszön nekünk vissza.)

A világháború(k) óta valahogy mégis voltak olyan helyek Európában, ahol átrajzolták a térképeket. Északon viszonylag kevés országot érintett. (Sőt azóta egyre kevesebben mondhatják, hogy idősebb vagyok, mint Szlovákia.) Délen többféle „konstrukcióban” is megcsodálhattuk a kedvenc nyaralóhelyeinket. A (volt) Szovjetuniót is ízekre szedték, persze a legnagyobb és legízletesebb „falat” továbbra is egy kezében maradt. Sőt, azóta sincs megnyugvás, hiszen a (keleti) „barátunk” kezében továbbra is ott a ceruza. Jó, jó, keleten még máshol is maradt egy kis rajzolgatni való…

Félreértés ne essék, én is tisztában vagyok vele, hogy Magyarország méretei már nem fognak megváltozni, még csak meg sem osztom a „titkos” trianoni záradékokat. Nem is buzdítok ilyesmire senkit. De az, hogy még csak elméleti síkon sem vázolt fel senki valamiféle lehetőséget, az mégiscsak jelent valamit. Azt mindenképpen, hogy az akkori és a mostani politikai „elitnek” vannak még hiányosságai. Mindenki csak a 30 évvel ezelőtti döntögetésből akar megélni, aminek kétségtelen, hogy a magyar-osztrák határon lezajlott kerítés-nyisszantás volt az előzménye. (Pedig biztos itt is lenne olyan „baráti” nyomda, ahol jó üzlet lenne új atlaszokat nyomtatni, kicsit arrébb húzogatott vastag piros vonalakkal. Csak, hogy egy „hazai”-t is hozzak, Lőrinc barátnak biztos volna ötlete.)

Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a Puskás legendával. Volt valaha egy Puskás Ferenc nevű ember. Ne feledjük, hogy azért tartozott hozzá még 10 másik „kolléga”, akiket az Aranycsapat formált közösséggé. Ha néhány évvel később éltek volna, akkor őket is „dream-team” néven emlegetnénk. Csak, hogy ebből az álomból már több mint 60 éve nem tudunk felébredni. Értitek? – kétszer annyi idő, mint a fal!!! Ennyi idő alatt Csipkerózsika is szottyos vénasszonyként ébredne fel. Persze, hogy nem kellene senkinek. De mi még most is úgy tekintünk a magyar focira, mint Puskás hagyatékára. Ebből azért látszik, hogy hogyan kezeljük a nemzeti örökséget. Ápolgatjuk, őrizgetjük, de igen keveset teszünk azért, hogy egy betonteknőnél többet is tudjuk utódainkra hagyományozni.

Ezek után tényleg nem csodálkozom, ha valaki arról álmodik: Puskás vezeti a labdát, megcélozza a falra rajzolt kapu bal felső sarkát, lőőőőőőőőő… és amikor odaszalad örömködni, rádől a fal a lábára. Én meg felébredek, mert belerúgtam az ágyon hagyott laptop táska sarkába.

Képek: Pixabay.com és Realmadrid.com