Ilyen volt Orbán Viktor nyílt színen való megjelenése.

Láthatóan színpadot tévesztett a Miniszterelnök Bács-Kiskun megye székhelyén. A Katona József színház ugyanis a szomszédos téren áll. Ott pont el is fért volna a híveivel, még az „elkülönítéssel” sem kellet volna bajlódni. Ehhez a beszédhez ott is megfelelők lettek volna a körülmények. De, ha már kilépett a fényre, nézzük, hogyan láttuk, hallottuk.

Lehet itt kormánypropaganda, lehet itt „ellenzéki” sajtó, lehet itt független forrásokra hivatkozni. Mai „modern” világunkban csak az a „biztos”, amit az ember saját szemmel lát.

Meg az ő saját fülével hall, mert ugye ez sem mellékes. Ééééés ugye mi volt az első, amit hallottam? Pontosabban nem hallottam… A hangosítás, ami katasztrófa volt. A szónokokat csak a „kockákra” irányított szektor környékén lehetett jól hallani. Nekik meg pont mindegy mit mondott a „főni”, azért voltak ott, hogy éltessék. Ha már kifizette őket…

2026. március 23.-án hétfőn Kecskemétre érkezik Orbán Viktor.

Javasoljuk a helyi polgármester-asszonynak, hogy a kecskeméti polgárokra, az utak állapotára, illetve a környezetvédelmi irányelvekre tekintettel hozzon döntést a mellékelt kép „segítségével”. Ezzel is segítve városunk fejlődését és biztosítva az itt élők nyugalmát.

Csak azok az emberek, és csak annyit utazzanak, amennyit feltétlenül szükséges. No persze a „szabad akarat” sem mellékes.

Kép: KRESZ

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával

A címbéli helyszín egyértelműen melegséget, családias hangulatot sugároz. De, ha tudod, hogy ez thriller, akkor mindenre gondolsz, ami ennek ellentéte. Vagy legalábbis majdnem mindenre…

A felvezetésből adódóan sokak fejében átfuthattak azok a negatív hullámok, amelyeket az utóbbi néhány év kiemelt közéleti eseményei a felszínre hoztak. Mindenkit „megnyugtatok”, ebben annyi a „spoiler”, hogy szerintem erre a filmbéli történetre kevesen gondoltak.

Lehet az ember babonás vagy sem, a környezetében biztos vannak olyanok, akiket a fekete macska vagy a kéményseprő látványa megigéz.

Nem titok, hogy ezt a történetet a péntek 13. ihlette. Egy kis csúsz(tat)ás azért van benne. Mégis csak munkanap, így nem lehet helyette (csak) netezni.

Ha valakinek a TV az ébresztője, az első kihallatszódó hangok akár rá is nyomhatják a bélyegét az egész napos hangulatára. „Köszöntjük a kedves nézőket, március tizenharmadika, péntek van…” Még ha nem is hisz az ember az úri huncutságokban, csak megfordul ilyenkor a fejében, hogy mégis küldhetnének fentről valami jelet. Aztán félkómásan kibotorkál a fürdőszobába, nem is gondolván, hogy a „válasz” ilyen gyorsan megérkezik.

Nyúlok a dugóért, hogy eltorlaszoljam a lefolyót, hiszen el kell készíteni a borotválkozáshoz a vizet. A dugó lánca elszakad, nézek az ég felé, de ebben meggátol a plafon. Kezdeném emlegetni a szenteket, de belepillantok a tükör felett a lámpába, így hirtelen lefelé fordítotom a fejemet. Ez a látvány fogad:

„Kazinczy-díjas” Miniszterelnökünk újabb kifejezéssel örvendeztetett meg bennünket.

Időnként már attól félek, hogy ez a választékos beszéd is ellentmondásossá válik. Már abban sem bízhatunk, hogy ez a sok nyelvújítás mit is jelenthet valójában. Illetve, amerre megy a világ, ahogy az utóbbi időben megszokhattuk…: mit akar eltakarni?

Egyik oldalról nézve: „bakker” már a márciusból is elmúlt több mint egy hét. Másfelől, – alig telt el két hónap, – még le sem csengett a „nemzeti petíció”, máris itt a legfrissebb nyelvújító kifejezés, a „védett ár”. De vajon kit, és mitől véd meg? Kinek van erre szüksége.

A csúnya „arcoskönyv” hát nem letiltotta a kormánypropaganda szócsöveit a felületéről!

Nézőponttól függetlenül sokaknak könnyes lett a szeme a hét vége felé. Az már persze a látásmód függvénye volt, hogy az örömkönnyek vagy a búbánat forrásának nedvessége jelent meg a sokakat megigéző gödröcskékben.

Ugye milyen rosszul esik valakinek, ha nem az történik, amit ő szeretne. Háááát igen, közel 16 évnyi „megszokott” médiauralom után a narancsvérűeknek szembe kell nézniük a valósággal. Itt is… amin persze nem lenne szabad meglepődniük, de a megszokás nagy úr. Az, hogy ők még mindig nem észlelik a változás szelét, az nem az időjósokon múlik. A február végi tavasz még inkább csalóka képet fest, de csak azoknak, akik szándékosan takarják el a felhőkkel a szemüket (is).

Madame Récamier „szépsége” sokadrangú, hiszen legtöbben csak az ágyra gondolunk, de nem feltétlenül arra, hogy „vele” is megosszuk. Hogy a cikkben említettek közül 300 év múlva kire és miért gondolnak majd vissza leszármazottaink, az legyen az ő „bajuk”.

Aki engem ismer, tudja, hogy ami a szívemen, a számon. Jelen esetben a képernyőmön, amit akár tükrözéssel, akár kattintással meg is szoktam osztani az olvasókkal. Éppen ezért tűnik furcsának, hogy egy félig-meddig kész bejegyzést már lassan egy hete tologatok, – vagy hogy stílusos legyek, görgetek – magam előtt. Persze nálam is van olyan, amikor eljön, a pillanat, hogy nem megyek egy bizonyos szint alá.

Hamburger, amiből egy kicsit „kiharaptak”.

Valamelyik régebbi bejegyzésemben már szó volt arról, hogy mennyire nem vagyok bulvár fogyasztó. Szerintem az is minősít, hogy már nem is emlékszem rá, hogy mikor volt.  De ennek a „műfajnak” a leginkább szembetűnő tulajdonsága, hogy úgy kúszik beléd, hogy észre sem veszed.

Ha valaki az autója szélvédőjén kívül bármilyen üvegfelület mögé néz, 1-2 „celeb” tuti, hogy szembe jön. (Nincs az a szűrő, hogy ne…) Napjaink egyik leginkább ellentmondásos szereplője Stohl András. Hogy mekkora „nagy Ő”? Háááát amekkorát csinálnak belőle. Nem mellékesen, hogy mennyire hagyjuk. Pontosabban hagyjátok, Ti, akik még hisztek a „mesékben”.

Szerintem ezen a felületen még sosem használtam az „ördög ügyvédje” kifejezést, főleg nem magamra. Na, nem mintha „Bucinak” szüksége lenne ilyesmire, de hagy „védjem” meg egy kicsit. Ő egy színész. Szerintem sokszor bizonyította már, hogy mennyire kiváló. Jó, azt is hogy voltak „kisiklásai” a való életben. (Ugye érthető, hogy szándékosan nem azt írtam, hogy a való világban.) Tudjuk, hogy egy bulvár csatornán, egy bulvár műsorban, egy bulvár szerepben „tetszeleg” most éppen. Fizetésért – gondolom nem is kevésért – elvállalt egy szerepet, amelyet igen „hitelesen” alakít, hiszen egy fél ország „ette” meg. A „fél” persze most egy egész, hiszen aki nézi, az mindenki. Pont nekik szól a műsor, éppen azért, hogy a közélet, ahol valóban „szívatják” a népet, a háttérbe szoruljon. A másik „fele”, ami ugye tudhatóan nem 50%, nem is nézi. Ééééés most ők a kisebbség. Azt nem mondom, hogy ők a „normálisak”, mert ugye Geszti óta tudjuk: „ki a bolond és ki a normális, a különbség néha minimális”.

A természet tudja a dolgát, még ha néha furcsaságokra is képes.

Január, február, itt a nyár. Amikor a környezetünk „megbolondul”, néha érdemes lenne elgondolkodni, mert mi már szerintem ezt a tulajdonságát is jóval túlszárnyaltuk.

Van Szegeden egy nem túl csendes, de mégis békés utcasarok, ahol már januárban rendszeresen megjelennek a hóvirágok. (Szatymazi u./Kukovetc Nana) Volt már, hogy valóban az olvadó hó alól kandikáltak ki. Sőt, lehet, hogy most is így történt, csak autóból nem mindig lehet észrevenni. De ahogy néha sikerül, a hétvégére lelassulunk, és gyalogosan elsétálva mellettük, sok mindenen el lehet mélázni.

Régen volt már focis téma, így most éppen ideje. Váltok is rögtön a kettő az egyben módszerre. Ha netán több is kisülne belőle, nem kérek elnézést.

Egy új idénykezdete mindig új témákat is szül, még ha nyögve nyelősen is. Mit ad Isten, el is indult az „M”B1 tavaszi „ülésszaka”. Csak, hogy a „fotelszurkolók” együtt érezhessenek egymással. A válogatott meg háááát… Mindenki együtt érezne, de emellett mindenki „kritikusa” is a másiknak.

A cím első feléhez nem kell különösebb magyarázat, hiszen valamennyi Fradi szurkoló tudja a „jelszót” az újpest felé: majd jövőre! Háááát a liláknál tényleg nem sok minden jöhet már szóba mentsvárként. Megvan a pénz, paripa, fegyver, sőt még stadion is lesz. (Ha bent maradnak az élvonalban. Meg ha nem, lehet, hogy akkor is.) Maradt tehát a „szellemidézés”, és ahogy jövendölték, meg is érkezett Dárdai Pali. Szerintem ő is „intézett” magának egy „védőpajzsot”, és nem vezetőedzőként ült le a kispadra, hanem egyfajta „háttéremberként”. Mint ahogy ez egy „jó szellem”-hez illik. De vajon hányat lehet majd tőle kívánni? Arról nem is beszélve, hogy tudja e teljesíteni. Az első hatás inkább „átok”-ra sikerült. Hiszen a Nyíregyháza elleni „X”, (főleg egy félidei emberelőnnyel) inkább a nyírségiek szemében számít „csodának”.

Nem kell itt nagy világmegváltó gondolatokat megfogalmazni. Elég ha szembesítjük a szerzőket a sajátjukkal. Engem is szoktak…

Lehetett volna „töményebb” címet is adni, a „blog” műfajába „belefér”. Az emberek gyomrába már nem sok minden. De nem a szenzációhajhász felütés volt a lényeg, mondhatni nem a „kattintásra kell gyúrni”. Ha tovább olvassák a cikket, így is benne lesz minden „sz@r”.

A mi konyhánk már sok mindent „megélt” számtalan szemléltető melléklet résztvevője volt. Igen, a gáztűzhely is. De háááát ilyen az élet. Néha olyan dolog is beköltözik, aminek vagy nincs ott a helye, vagy már kiment a divatból. (MI-MI, vagy KI-KI.)

Mondhatni a kormányunk a „frappáns visszavágások nagymestere”. (Nem idézem ide a viccet, nyugodtan rá lehet keresni.) Az ország lakossága ahogy minősíti őket, ugyanúgy vágnak vissza. Csak nem háromszor, mint a Lúdas Matyi, hanem 33-szor, 333-szor, vagy éppen ezek többszörösével.

Annyira jó, hogy vannak „méltó” utódai eleinknek. Aztán, hogy ők mennyire lennének büszkék az „örökösökre”, az már más kérdés.

Sokszor mondják, hogy a magyar nyelv az egyik legnehezebb a világon. Főleg persze a külföldiektől halljuk, hiszen a hazaiak azért elég jól beszélik. (Van persze néhány elrettentő kivétel, – még a honi médiában is – de ezt most hagyjuk.) Én itt is (ki)fordítva látom a világot, hiszen egyetlen külföldi nyelvet sem sikerült érdemi módon elsajátítanom. Maradnak hát a hazai „örömök”. Viszont teli tenyérrel tudok tapsolni azoknak, akik még ezt is magasabb fokon művelik. Azért ez nem tévesztendő össze az üres szólamokat hangoztatókkal, akiket nem túl magyarosan propagandistáknak hívunk.

Nem véletlen tehát, hogy azok is megtalálják a „nyelvészeket”, akiknek leginkább szükségük van rá: a politikusok. Jó, jó, ezt eddig is sejtettük, hogy kapnak valamiféle kiképzést. Csak azt ugye nem fogják soha elismerni, mert ők önmaguktól is akkora „zsenik” a szavak kiforgatásában. Oké, hogy a „legmagasabb” szintről jönnek az utasítások, de mégsem lehet minden szavuk kimondása előtt konzultálniuk a „főnivel”. (Ahogy nem lehet minden ember mellé egy rendőrt állítani, hiszen azok közül is többen inkább kifelé tekingetnek a „rendszerből”.) Mint ahogy hómunkás sem állhat minden kapubejáróban, ahogy a „panelprolik” szeretnék. Így tehát a „nyaktekerészeti mellfekvenc”-et hiába sikerült nyakkendőre (vagy egyesek szerint sálra) magyarosítani, a nyakatekert kifejezések megmaradtak a közéletben.

Az állatos mesék általában cukik, tanulságosak, sőt időnként megosztóak.

Itt persze nincs mese, az egy másik műfaj. Az igazság meg sokaknak fáj, embernek, állatnak egyaránt.

Na, most lebuktam! Ahelyett, hogy én is lapátolnék, itt a nagy (hű)-hóhányó szerepében „tetszelgek”. Tanú rá, egy macska, úgy beleolvadt a környezetbe, alig vettem észre. Mint ahogy egy kommentben kifejtettem, nekem is volt olyan korszakom, amikor kivettem a részem a közösségi lapátolásban, de most egy kicsit más szelek fújnak. Ezek a szelek havat is hoznak, az emberek meg hetet-havat összeírnak. De, ha már újra felvetődött a havas téma, hagy írjak le még valamit, ami az előző két téli „idill”-ből kimaradt.

Végre, ezt vártuk! Magyarország a 10.000.000 hómunkás országa legyen!

Ismét ékes bizonyítéka annak, hogy min is lehet összeveszni. Persze röviden is leírhatnám: mindenen. De én nem tudok röviden írni…

A dolog ugye csak „kicsit” áthallásos, mert már ott megbukik a dolog, hogy maga a hó is „vízválasztó” lehet.  Persze csak, ha élhetek ezzel a képzavarral. (Szeretni vagy nem...) A számháborúba már nem is megyek bele, hiszen a tízmillió sem volt soha annyi. Sajnos azt is elkönyvelhetjük, hogy már nem is lesz. (Jaj, majd elfelejtettem a FIDESZ kommunikációt, hogy majd a TISZA betelepíti a „migráncsokat”, és akkor mégis meglesz az annyi, sőőőőőt...) A fene a kezeimet! Ezt a kört ki akartam hagyni, de megint nem sikerült. Hogy vegyem rá így az „nézőt”, hogy olvasson tovább. Naaaaaa légyszi, légyszi… brrrrr, még ez is…

Ha megindul a hóolvadás, „levének” jó része is a Tiszában fog kikötni.

A Duna csak áttételesen jelenik majd meg, hiszen keresztülfolyik Budapesten. De előtte egy kis személyes bevezető. BÚÉK 2026-ban!

Lassan én is felébredek a téli álomból. A fizikailag megélt (megérdemelt) téli szabadság után a digitális csendnek is ezennel véget vetek. Mindenkit megnyugtatok, nem a Hófehérke csókja ébresztett. Jaj, a mesében egyébként is fordítva van, meg amúgy sem vagyok királyfi. Kinéztem az ablakon, azt láttam, hogy „el vagyok havazva”. Sőt, akkor még nem is láttam a szabi alatt bejövő e-maileket. Nagy sóhajok után neki kellett vágni a télnek. Mégse mondhattam azt, amit a barátom kutyája vakkant ilyenkor. „Én inkább bent mennék ki.”

Azt hiszem, nem kell ragozni, hogy nem ez a sok hó, vagy hó sokk váltotta ki belőlem a megszólalási „kényszert”. Még akkor sem, ha az utóbbi években (évtizedekben) nem nagyon volt részünk a téli világ ily módon való megjelenésében. Sokkal inkább a médiában elsöprő lendülettel „támadó” kormány (forrású) propaganda. Ugye milyen jó, hogy annyi csatornájuk van. Nincs az a „honpolgár”, aki ezt ki tudná kerülni.

Magyar Péternek kulcsszerepe lehet a 3. világháború kitörésében.

2025-ször számláltuk meg az éveket elődeinkkel együtt. Igen, ez is eltelt, miután a 365-ödszörre is jó estét kívánunk, kívántunk egymásnak.

Ez az esztendő csak azoknak nem volt ilyen hosszú, akik évközben látták meg a napvilágot. Jövőre már ők is „élvezhetik”, hogy mire a napok, hetek, hónapok felsorolásával ismét egy hosszú időszak végére teszünk pontot, mennyi minden is történik velünk.

… kell ahhoz, hogy eljussunk idáig?

Aki már legalább eddig elért az olvasásban, az láthatja, hogy nem elírás vagy helyesírási hiba történt. De mielőtt tisztán nyelvi vagy matematikai „problémát” látnánk, vessük el gyorsan ezeket a szálakat is.

Nagyon „szerencsétlen” egy helyzet az biztos. Engedtessék meg, hogy ezúttal „kivegyem” a vallási irányt a karácsonyi történetből. Így muszáj, hogy a „B tervet” a családi vonalat tegyem előtérbe az időzítés kapcsán. Hogy pont ilyenkor kelljen a két legbiztosabb támasz (pontosabban annak kellene, hogy legyen) konfliktusának kicsúcsosodni (mint egy fenyődísz) azért mégis csak érthetetlen. Tudom, a „politika” mindent felülír, de ez talán azt is „megmagyarázza”, hogy miért van „e lángoktól ölelt kis ország” ebben a helyzetben.

Ellentmondások a karácsony(fa) körül… mellett, előtt, alatt.

A „Holnap halnap” munkacím után egy kicsit át kellett értékelni a „felütést”. Hiába no, ha az ember egy kicsit is kiveszi a részét a karácsonyi előkészületekből, óhatatlan, hogy meg ne csússzon 1-2 dologgal. A digitális „jóllakatás” inkább hátrébb sorolható az ünnepi betevő falatoknál, ez aligha kétséges.

Nagyon szomorú viszont azt látni, hogy ilyenkor sem lehet békén hagyni másokat amiatt, mert ott eltérőek a szokások, mint saját köreinkben. Pedig a karácsony olyan ünnep, amely leginkább mutathatna az „elfogadás” irányába. Azon veszekedni, hogy a bejgli repedten az igazi, vagy inkább „tökéletesen”, tényleg nem „normális”. Mint ahogy azon sem, hogy, hogy a pék süti vagy a cukrász. Közben a „hanyatló” nyugaton tiltják a mákot, mert hogy kábítószer meg jaj, jaj, jaj. Itthon meg, ha nincs benne legalább 50% a fekete anyagból, akkor azt nem is lehet bejglinek nevezni.

… meg a kormánypropaganda (is). Sőt, még csak nem is „időjárás- és vízállásjelentés következik”.

Néhány napja szó volt róla, hogy a FIDESZ-ben mennyiféle „látszat” intézkedést tesznek, bár egyik-másiknak olyan fedezethiányos szaga is van. Az utóbbi időben viszont bebizonyították, hogy még segítik is Magyar Pétert.

Más szavakkal a bevezető, Szentkirályi Alexandra ajánlásával (INDEX): „Az a bizonyos gyűrű meg lett csókolva Magyar Péter kezén.” Háááát a FIDESZ szegedi „háborúellenes” gyűlését végignézve szerintem több puszi csattant Orbán Viktor hátsóján.

Én abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy egymás után kétszer is személyesen jelen lehettem Magyar Péter gyűlésén. Ugyan mit tud mondani, ráadásul egy olyan városban, ami egyébként sem túl „kormánybarát”? Éééés akkor még finoman fogalmaztam. Így tulajdonképpen adta magát a helyzet, hogy a kecskeméti „előadás” után ne legyen sok szóismétlés. De, ahogy szoktuk volt mondani, az élet nagy „rendező”, így a heti események után volt miről beszélni.

Újabb területre mondta ki a kormány, hogy „irgum-burgum”.

Már a csomagszállításnál is behúzták a kéziféket egyes szolgáltatók. Ahelyett, hogy a gázra lépnének, ebben a nagy hajtásban. De nem ez az egyetlen terület, ahol próbálnak fentről „látványos” intézkedéseket hozni.

Régóta tologatok egy témát az „asztalomon”. Magam sem tudtam, hogy mi adja meg az utolsó löketet. Félreértés ne essék „látszólag” teljesen szimpatikus, lépések sorakoztak az utóbbi időben a kormány részéről. Nyugdíjas utalvány, 13. és (ha részben is, de) 14. havi nyugdíjfizetés belengetése. Ugyancsak szépen hangzik az EURO-árfolyam „rendeződése”, illetve az üzemanyagárak csökkenése. (Sőt akciós utalványok osztogatása.) Mindezekkel párhuzamosan ugye azért tudjuk, hogy még mindig a rajtvonalnál toporgunk, nem csökkentek a háborús konfliktusok a világban. Sőt a szomszédunkban zajló harcoknak sem látjuk még a végét, a többszöri határozott „kijelentések” ellenére. Honnan lett hirtelen pénz? Mert azt ugye senki nem gondolja, hogy előállt valaki a belső körökből, hogy elég, neki nem kell több.

Kicsit mesebeli álomvilágnak hat, mintha Alice indulna „csodaországba”. Azért nem mindegy milyen hangra van beállítva az ébresztőd.

Bár a „csodák” általában 3 napig tartanak, azt hiszem ezt azért így három nap elteltével is még csak „ízlelgetjük”. De azért lépjünk egy kicsit túl a kóstolgatáson!

Egy biztos: nem az adventi készülődés határozza meg a mindennapjainkat. Az alap felvetés igaz. Igen, „A” Győzike lányáról van szó, aki a Külgazdasági- és Külügyminisztérium kommunikációs osztályának delegációjával utazott az orosz fővárosba. De hogy került oda? – kérdezhetik sokan, akik „sablonokban” gondolkodnak. Na, nem ennek a konkrét ügynek jártam utána, ahhoz azért kevés vagyok. Meg „semmi közöm” hozzá, persze ez azért erősen idéző jelben. Jó-jó annyira nem vagyok naiv, csak a „véletlen” műve lenne. Vannak bizonyos dolgok az életben, amelyekre én is azt mondom, hogy: sors-„szerűség”. Ez azért nem az. De tessenek már egy kicsit belegondolni abba, hogy milyen lehetőségei vannak egy fiatalnak, hogy felnőtt élete hajnalán hozzájusson egy ilyen munkához.

Az ünnepre való készülődésnek mindenképen a lelki megbékélésről kellene szólnia. Elvileg…

Így vagy úgy, de a karácsonyt (majdnem) mindenki megünnepli valahogy. Lehet ezt vagy azt előtérbe helyezni, de a szenteste fogalmát mindenki ismeri. Így ennek „sikere” aszerint is borítékolható, hogy milyen is volt az odáig vezető út. Lássuk, hogy harmadszori próbálkozásra sikerül e valami ünnepi hangulatot „varázsolni”.

Hogy ezek a megközelítések mennyire ellentmondásosak is lehetnek, „jó” példa rájuk az előző két hét zárása. Az első adventi nap inkább magánjellegű megközelítésre utal, míg a második főleg a közélet „hangzavarában” telt. Itt meg is állhatunk egy pillanatra. Nyilván mindenkinek a magánélete a legfontosabb. (Már akinek van egyáltalán, és ez nem csupán az egóban teljesül ki.) Akkor értsük úgy, hogy a legszűkebb köreivel kiegészítve, ami lehet családi, baráti, illetve a hitbéli tevékenységével összefüggésbe hozható esemény. De szabad e teljesen figyelmen kívül hagyni a tőlünk távolabb állókat, vagy olyan dolgokat, amelyekre azért eléggé odafigyelünk a normál hétköznapokon? Mert ugye a „közélet” lenne a másik oldal.

Nekünk a Télapó hozta el a jelenkor Magyarországának legismertebb „szónok-párosát”, Orbán Viktort és Magyar Pétert.

Lassan kezdem megérteni, hogy miért „kellenek” ezek a személyes látogatások, mindenkinek a saját városában. Remélem sikerül átadni.

Nyilván mindenki valami szívhez közelebb „meglepetésre” számított, de nekünk ezt dobta a naptár. Na jó, van akinek a „csücske” csak értük dobog. Lelkük rajta. Annyiból persze érthető a dolog, hogy az elkövetkező évek sorsa az ő kezükben van. Persze most még csak közvetve, hiszen a szavazócédulákat a mi „mancsunk” dobja az urnába.

Mondják, hogy az adventi készülődést 4 gyertya jelképezi. „Na, fogd meg a söröm!”

Arról persze lehetne vitát nyitni, hogy kinek a „micsodáját” kellene megfogni, de hogy minimum a fülét az tuti. 127 (meg még egy fél) milliárd azért elég sok ahhoz, hogy csak úgy elsétáljunk mellette.

Mindenki másképp éli meg az ünnepekre való felkészülést. Nem is szabad szigorú szabályok közé szorítani.

Nem csak az ünnep megélése, hanem az arra való felkészülés sem lehet „előírások” szerinti. Sőt, én is átéltem már máskor, másképp is ezt az időszakot.