„Csak zabálni dolgozni kell és kefélni, mint George Clooney!” (Kösz, jav. még jó, hogy ketten láttuk!) Hatásos felvezetés, (is lehetne) de a komolyságtartalma ennek is csak annyi, mint az „Aki másnak kerbe kenész, annak fityereg a retymety fütyű” típusú okosságok. Csak hogy ennek a filmnek az egyik sarkalatos pontja, hogy egy olyan örökké megválaszolhatatlan kérdésre próbáljon magyarázatot találni, hogy mit kezdjen egymással egy fiú meg egy lány, ha nyíltan nem merik felvállalni az érzéseiket. Az még csak hagyján, hogy a külvilágot megpróbálják félrevezetni. De hogy magunknak miért kell hazudni…?

Mielőtt bármiféle elemzésbe élménybeszámolóba kezdenék, szeretném, ha átlépnénk egy – mostanában nagyon divatos – közhelyet. Folyton azt a gittet rágjuk, hogy létezik e barátság férfi és nő között. Biztos érdekes felvetés, de már nagyon unalmas, és az "igazságot" nem innen fogjátok megtudni. Van azonban egy dolog, ami engem nagyon ki tud hozni a sodromból. Hogy lehet ilyet mondani, hogy "CSAK barát", semmi (klasszikus) kapcsolat. Lehet olyan összehasonlításokat tenni, hogy "csak" két gólt lőtt a csatár, nem hármat. "Csak" 18 fok van, nem 25. Csak 3 km-t futottál, nem 10-et. (Mondjuk nekem a három is sok, mert a futás nem az én műfajom.) Érthető a hasonlat? A felsorolt példákban azonos dolgokat vetünk össze, csak mennyiségi eltérés van a fogalmak között. A barátságot viszont nem lehet egy mérlegre tenni a (klasszikus) kapcsolattal, legalább is ebben az értelemben. Tehát a "csak" itt megbukott. Arra is volt már példa, hogy barátságból szerelem született, illetve fordítva, bár az utóbbi nyilván a ritkább. (Igaz a statisztikai hivatal most a népszámlálással van elfoglalva.) Egy igaz barátság, legalább olyan fontos lehet, mint egy igaz szerelem, sőt! Tehát semmiképpen nem rendelhető alá egyik a másiknak. Ráadásul nemtől függetlenül. (Jaj, itt bebuktam a bevezető mondatotokat.)

Na, akkor essünk neki a filmnek, hiszen ezért "jöttünk" ide! A francba, már megint tudni lehet a címből, hogy mi lesz a vége. Vagy mégsem? – már csak azért, hogy ne lőjem le a poént! Azon már meg sem lepődtünk, – ugyanis a szereplőgárdából láttuk – hogy megint Justin Timberlake (Dylen) a férfi főszereplő. (Most a csapból is ő folyik, mint pl. legutóbbi mozizásunkkor a „Rossz tanár”-ban.) Mila Kunis (Jamie) azonban kifejezetten egy olyan aranyos lány, hogy már önmagáért is érdemes eltölteni vele egy kellemes délutánt. Sőt, még csak meg sem orrol rám a mellettem ülő!

Persze, hogy ebben a filmben is van egy mosolyszünet, mert most ez a (film)világ (t)rendje. Már néha olyan érzésem van, hogy a készítők abban próbálnának versenyezni, hogy mivel is lehet kitölteni ezt a „hasznosnak” tűnő időt. Nyilván a félredugás ilyenkor adja magát. Persze akinek ez az elveivel egyébként is nehezen egyeztethető össze, legfeljebb úgy fogja fel, hogy nem is jutott el idáig a mese. Nem kell ugyanis (feltétlenül) komolyan venni az erre utaló szituációkat.

Ha az életünkből gyorsan eltelik két óra, az általában azt jelenti, hogy jól éreztük magunkat ez idő alatt. Sőt, ha ezt valami fizikai/biológiai törvényszerűséggel is alá tudjuk támasztani, akkor a tudomány is mellettünk áll ez ügyben. Na, jó azért most, a Nobel-díj osztogatások idején sem jár elismerés, hogy a film alatt senki nem ment ki pisilni. Arra persze csak a takarító személyzet tudna igazolást adni, hogy bepisilés sem volt, mindenesetre az okot megteremtette rá az alkotógárda.