„Tiszteletreméltó” olvasóimtól hallottam már olyan véleményt, hogy én soha nem nézek meg egy „normális” filmet. (A miértre pedig szoktam utalásokat tenni.) Hááááát tessék! Sőt, a „normális” filmhez, most egy „normális” partner is társult. Ha a – hétköznapi – ember azt hallja, hogy egy film Oscar-díjas, akkor az két dolgot jelenthet. Vagy csúcs szuper, vagy nagyon sz@r. Előbbire példa mondjuk a „Táncolókkal farkaló” „Farkasokkal táncoló” című és igencsak figyelemre méltó alkotás. Az utóbbiakat meg fedje jótékony homály. A mostani mozi kiválasztása pedig még a díjkiosztó előtt történt, a valódi élményt viszont már az „aranyozott szobrocska” árnyékában élhettük meg.

Épp a legutóbb ecseteltem, hogy milyen az, ha az ember egy valós események alapján megírt történet nézője lehet. Most megtoldom még azzal, hogy ennek még hiteles történelmi háttere is van. (Az már más kérdés, hogy kicsit fejbe vág a gondolat, hogy már az én életemben is van lehetőség történelemről beszélni.) Mégis olyan meseszerű az történet, hogy egy fűszeres lánya elindul, és meghódítja a világot. Teszi ezt egy olyan röghöz kötött társadalomban, amihez hasonlót nem sokat találunk a földön. Pedig még én is félretettem azt az előítéletemet, hogy: szerencsére ezeket elzárták tőlünk egy szigetre.

Közdelem a férfiakkal a parlamentben, a hadszíntéren egy olyan országban, ahol a szakszervezetnek még köze is van a szó tényleges jelentéséhez. És mégis… ki adja ehhez a harchoz az legmegbízhatóbb hátteret és támogatást? Egy férfi… a férfi. Aki „elindítja”, megérti, támogatja, mindezek mellett okkal várhatja el, – és meg is kapja – hogy otthon igazi társ legyen. Aki ha kell visszahúzódik, és csendben marad.

A filmnek az óriási hatásnövelő eszköze is maga a névadó, illetve a sorsa, pontosabban egészségi állapota. Megdöbbentő, ahogy a világ legismertebb asszonyaként megismert embert szinte egy pesti bérház szenilis nyugdíjasaként láthatjuk. Aki valaha a világ „ura” volt, most saját magát sem képes kordában tartani. Sőt, néha ez a kettősség percről-percre változik. Sorfordító kérdésekre adott válaszokra emlékszik, terrorcselekményekre „reagál”, miközben a saját házvezetőnőjének neve is gondot jelent. Akinek „személyi igazolványába” egykoron világ leismertebb lakcímét írták, – a Downing Street 10-et – most a „Lenin krt. 70-ben” is az egykori határozott egyéniségként látja magát, és idézi fel az emlékeket. Legyen szó akár a Falkland-szigeteki háborúról, akár a „vörös oldal” vezetőjével folytatott tárgyalásokról.

Akkor így múlik el egy ember, (vagy akár egy világ) dicsősége? Nem dehogy! A történelem része marad, amit már nem törölhet ki senki az emlékekből. Még egy más színű köntösbe öltöztetett kormány sem. (Főleg, hogy nem Magyarországról beszélünk…) Azért egy dolgot semmiképpen se felejtsünk el. Az újabb szobor tulajdonosává vált Meryl Streep a sok udvarias bók mellett valakinek igazán köszönetet mondhat: Margaret Thatcher-nek!