Gyakran a képembe tolják, hogy sokat beszélek (és akkor az írás még szóba sem került). Bevallom, van benne némi igazság. Így azonban még inkább érthető, hogy mekkora kihívás elé állítottam magam. Az Aranymosás Kiadó ugyanis olyan történeket várt pályázóitól, amelyben maximum 100 szóval kellet leírni egy gyermekkori traumát. Ráadásul E/1-ben, (egyes szám első személyben) de egy ismert karakter (pl. film-, regény- vagy mesehős) bőrébe bújva. Hogyan lehet ebből mégis – a sokat emlegetett módon – pozitívan kijönni? Bizakodással! Így a siker, még ha „csak” erkölcsi elismerés formájában is, de nem maradt el. Nos, akkor fogmosás kipipálva, pizsit fel, és jöjjön az esti mese!

Mindig népszerű voltam. Szerettek, mert példát mutattam az embereknek. Minden nap találkozhattak velem, bár más választásuk nem volt. Hittem abban, hogy egyéniség vagyok, igaz csak egy van belőlem. De egyszer nagyon elkeseredtem, hiszen az én világom csak egy dobozra korlátozódott. Ági néni ezt megértette és megígérte, hogy a szülinapomon találkozhatok a rajongóimmal. Majd kiugrottam a bőrömből, de a lelkesedésem csak egyetlen percig tartott.

- Ő hogyan mos fogat, hiszen ki sem tudja nyitni a száját? – kérdezte egy kislány.

Azóta visszatértem a dobozomba, de nem olyanba, mint amilyet a gyereket tákolnak maguknak. Hiszen én csak a TV Maci vagyok.