Többen mérföldkőnek nevezik azt a pillanatot, mikor az együtt élő párok felvállalják, hogy egymás előtt is képesek szellenteni. Egyáltalán hogyan nevesítsék ezt a „folyamatot”? Emlékszem, kisiskolás korunkban azon versenyeztünk, hogy ki tudja elmondani a pukizást olyan szavakkal, amelyekben csak egyféle magánhangzó fordul elő. Alfarhang, hátvágánygáz, seggzene – esetleg szeggszeleplehellet, végbélszél, idilli fing, gyíksíp, orrontó gyomorrotty, böndőgőz, lyukszusz, ürgyűrűfütty. Valóban ekkora jelentősége lenne a folyamatnak? Mi a helyzet akkor, ha a házi kedvencünk kerül ilyen szorult, akarom mondani inkább felszabadult helyzetbe?

Az emberi oldalt nyilvánvalóan többféle szempontból meg lehet közelíteni. Azt nem tudom, hogy komoly protokollszakértől mennyire foglalkoztak már e témával, de maradjunk csak a hétköznapi emberek szintjén. Szokás-„jog”, neveltetés, illik-nem illik, ezek természetesen számtalan vitalehetőséget nyitnak meg. De mégiscsak egy természetes – és valljuk meg egészséges – folyamatról van szó. Mindennek van egy határa viszont, amelyet időnként maga a természet húz meg, és akkor nincs mérlegelési szempont. Tegyük fel, hogy mindezt emberi módon le tudtuk kezelni, bár kétségtelen, hogy nem lehet minden helyzetet kielemezni.

Ekkor jön kutyusunk, aki ugyebár a szívünk csücskeként akkor is körülöttünk sertepertél, amikor szabadjára engedi az ő kis világának természetességét. Hogyan néznek egymásra azok, akik megbeszélték ugyan ennek emberi oldalát, de tegyük fel, hogy finoman szólva nem volt teljes az egyetértés? Ugye egy kutya tanítható, szoktatható, hogy szilárd illetve folyékony halmazállapotú hozadékát különféle jelzések ismertetése után, még a testében kiszállítsa a zárt környezetből a szabadba. De mi a helyzet a légnemű anyagokkal. Bizony ez is velejárója egy bentlakásos házikedvencnek. Azt hősünk is érzi, hogy nem akkora gáz, hogy ki kelljen menni. Különösen, ha a művelet lezajlása után farkacsóválva vidáman tovaszalad. Azt pedig már kisiskolás korunkban is tudtuk, hogy a nemesgázok ezen fajtája nehezen helyezhető el a periódusos táblázatban. Mit lehet mondani, különösen, ha vendég is van a házban? Vagy egy ismerősünknek van ilyen tapasztalata, akire rábíztuk kutyusunk őrzését, mert éppen nem vagyunk otthon. Látványosan leszidjuk a jószágot? Ha utólagosan kerül sor a helyzetértékelésre, akkor addigra megenyhülünk, vagy elvárjuk mástól az együttérzést? (Jah, az már meg volt nélkülünk is.) Valljuk be, mint ahogy sok mindenre, erre sincsenek általános szabályok. Ez benne van a pakliban. Nyilvánvalóan ne ez alapján válasszunk barátot, vagy párt magunknak, de az elfogadásnak mindenképpen fontos szerepe van. Hiszen ez mégiscsak egy kutya. Bááááár, sokaknak ez többet jelent, mint egy emberi kapcsolat.