Ha a kultúra – azon belül is az irodalom – irányában elkötelezett oldal a diktatúrával kapcsolatosan hirdet pályázatot, az több, mint elgondolkodtató. Különösen most, amikor a 2019-es évet úgy „kellett” zárni, hogy a művészeti élet leginkább – szó szerint is a színpadon levő – képviselői meglehetősen erőteljesen szólaltak meg a kormány nem feltétlenül népszerű intézkedései kapcsán. A párhuzam természetesen nem feltétlenül teljes, de azt tudjuk, hogy a világ sem fekete vagy fehér. De először induljunk egy kicsit messzebbről.

Azt már megszokhatták a követőim, hogy rendszeresen beszámolok azon pályázati „eredményeimről” amelyekkel összefüggésbe hozom magamat. Függetlenül a „sikerességtől” jelentkezem, hogy legalább tudjanak rólam, ha ritkán is találkozunk személyesen. Ez a mostani alkalom is ilyen. Sőt a 100 szavas pályázatokból láthatjátok, hogy – ha a kötöttségek miatt ugyan – de „röviden” is meg tudom fogalmazni a mondókámat. Furcsa az évet a „diktatúra” jegyében kezdeni, hiszen a pezsgők (és sajnálatos módon a petárdák) durrogása után általában pozitív gondolatokat „kell” megfogalmazni. Na mindegy, ez volt a feladat, ezzel kellett megbirkózni. Az „Aranymosás” most azt találta ki, hogy írjunk 100 szóban a diktatúráról. Annyi csavart tettek még a dologba, hogy kulcsként bele kell szőni az „újévi fogadalom” megközelítést. Nekem ezt sikerült kihozni belőle:

- Ülj le kislányom, edd meg a reggelidet.
- Csicseriborsó, bab, lencse … – kezdett a jól ismert dalocskába Panka a tányér fölé hajolva, majd hirtelen megfordulva csendesebb hangnemre váltott. – Mi ez a durrogás? Még mindig a tűzijáték?
- Nem kicsim, ez valami más.

Majd a következő pillanatban nagy robajjal tört be az ajtó. A porfelhő eloszlásával két nagydarab katona alakja torlaszolta el a bejáratot.

- Egy tál lencsét a tiszturaknak? Minden mást elvittek a „kollégáik”.

Csak egy pofon csattant, és a törékeny asszony vérző arccal terült el a padlón.
- Ne félj kincsem, neked mindig jutni fog az újévben is.

Ezzel tulajdonképpen le is zárhatjuk a dolgot. Egyrészt mert nem én lettem a „kiválasztott” – amit tulajdonképpen tekinthetünk „megszokott”-nak. Másrészt az is kiderül, hogy ez a megközelítés nem az igazi világom, még egy kicsit ellenkezik is a kiírással, – mivel akár sablonosnak is mondható. De jöjjön akkor a „magyarázat” arra, mire is utaltam a bevezetőben.

Aki figyelmesen olvasta a pályázati feltételeket, a műveket, illetve a dátumokat, annak feltűnhet egy érdekes írás. (Aki nem volt ennyire éber, vagy csak általában lusta, annak segítek.) A pályaművek sorában az utolsó helyen „Forrest Gump” írói álnéven találunk egy érdekes jelenetsort. (A kiírás szempontjával érvénytelen anyag, hiszen éjfél után érkezett.) Tekintsünk el attól, hogy szándékos volt a késés vagy sem. A témáját illetően azt hiszem sokan kapták fel a fejüket. Minden bizonnyal feltűnt, hogy a tartalom – a szimbólumok ismeretével – igencsak összefüggésbe hozható a napi életünkkel. (Szándékosan nem politikát írtam.)

- Normális maga, hát mit képzel az ilyen ember? Hogy lehet olyan játékot kitalálni egy vurstliban, hogy naranccsal kelljen a szegfűre dobálni?

- Vigyázzon a szájára mit beszél! Ha háromból egyet sem talál el, még duplán is veszíthet!

- Na, ne oktasson engem, adjon egy menetet!

- Narancs emelkedik, röppályája egyenes vonalú, és már csattan is a „szolgáltató” kopasz tarkóján.

Nyílik a hátsó ajtó, két marcona legény ugrik elő, és az ügyfél hóna alá nyúlva kísérik balra el. Emberünk a válla fölött még visszaszól:

- Imádkozzon, hogy ne engedjenek ki egyhamar, mert szentül megfogadom magának, hogy az újév hajnalán visszatérek!

Valahol itt kezdett el bujkálni bennem a kis ördög. A pályázatot kiíró itt kezdett volna szolidaritást egyfajta sorsközösséget vállalni a másik művészeti ág (a színház) képviselőivel? Mintegy utat mutatva azzal, hogy miként lehetne küzdeni „hivatalosan” egy diktatórikus fordulatot vevő irányítási rendszer felé? Ha egy kicsit még az átlagosnál is görbébb tükröt mutatnak a rendszer felé, akkor lehet még valamilyen hatása? A józan „paraszti” ész oldaláról megközelítve biztosan. Báááár ismerve a „másik oldal munkásságát” – évtizedes távlatokban – már nem annyira rózsás, mint inkább narancsos a kép.

A pályázat kiírója természetesen maradjon a szakmaiságnál, ítéljen a kiírás, illetve annak megvalósítása alapján. „Feladat: hozz egy 100 szavas jelenetet/helyzetet, ami diktatúrában játszódik, azonban ezt, hogy diktatúrában vagyunk, tilos kimondani. Az olvasó mégis érezze tisztán a szereplők viselkedése, szavai, gondolkodásmódja alapján, hogy milyen a rendszer.”

Mi meg tegyük el magunknak a háttérgondolatokat, vagy éppen domborítsuk ezek lényegét. De egy gondolattal mindenképpen azonosulni szeretnék, amit ugyancsak az „Aranymosás”-tól kölcsönöztem: „hiszen úgy mondják, amit január 1-jén csinálsz, azt fogod tenni egész évben. Szóval ti írjatok (sokat) egész évben!” Ti meg persze olvassátok, hiszen így ismerjük meg egymást. Diktatúrában és demokráciában is. Jah, és ha még nem mondtam volna elégszer: BÚÉK!

Fotó: saját (pontosabban a „zasszony” lencsefőzelékje)