Volt idő, amikor nagyon sokan el tudták olvasni ezt a címet. Aztán jött egy folyamat, amikor egyre kevesebben. (Sőt akik el tudták volna, azok is titkolták.) Manapság megint egyre többen vannak, akik megoldják. Ki ezért, ki azért.

Megint nosztalgiázni fogok, de csak egy kicsit. Ezt is összekötöm valami aktuális töltettel, hogy mindenkit megérintsen. Nagyon sok esemény maradt már el az idén, egyetlen, „főgonoszként” nyilvántartott dolog miatt. Sportrendezvények, kulturális események, kirándulások, családi ünnepek. Mit ad Isten, éppen mai napon egy olyan „társadalmi” rendezvény is áldozatául esett a kórnak, amit még akkor is szerettünk, amikor kötelező volt. Csak kicsit másképp.

Mindig a nyugatot emlegettük, hogy előttünk járnak egy lépéssel. Pedig (egykori) keleti szomszédunk egy valamiben mindig előrébb járt. Az időben! A hajdani május 1-ék zenés ébresztőit meghallva a tesómmal kivonultunk a szüleink szobájába, és a Kreml toronyóráját figyelve a TV-n keresztül vártuk, hogy Moszkvai idő szerint 10 órakor elinduljon a menet. Nálunk még csak 8 óra volt, így kaptunk 120 percet, hogy felkészüljünk az itthoni „előadásra”. Mire Brezsnyev elvtárs végigintegette az akkori szovjet fegyverek masírozását, már mehettünk itthon is vonulni. Hol az iskoláink, hogy valamely sportkör színeiben masírozva, mi is vidáman integettünk az aktuális itthoni „nagyságoknak”. Aztán kerestük a „duplázási” lehetőségeket. Hiszen szüleink munkahelyét képviselve ismét felnézhettünk a tribünre, a kiváló dolgozók vagy a szocialista brigádok „menetében”.

De volt egy cél, ami ott lebegett mindenki előtt. A LIGET, a PARK, a NAGYERDŐ, a STADION, kinek-kinek a lakhelye szerint illetékes népünnepély helyszíne. A sör-virsli pavilonok végeláthatatlan sora olyan kultuszt teremtett, amiből sose akartunk kilépni. Az akkori politikusok akkori sületlenségeit a már kellően feltöltve hallgatta a NÉP, és ha nem esett az eső, akkor is elázott. Ha másképp nem belülről. Aztán a nagy menetelés, integetés elmaradt. De megmaradtak a gyülekezőhelyek, ahol az evés-ivás mellett hallgathatjuk a mai politikusok sületlenségeit. Nem elég nekünk, hogy a Duna partján álló sok tornyos épületben egész héten osztják nekünk az észt, még ide is kimegyünk, főleg azok, akiknek még fizetnek is tapsért. Igaz a sört és a virslit már nem fizeti a szakszervezet vagy a Hazafias Népfront, de valahogy a szabadság vágy, a tavasz illata, még a panelprolikat is (vagy főleg azokat) kimozdítja a fotelből.

De az idén még ezt is elvette tőlünk a kórság. Ezt, mint a dolgozók igazi szabadság-ünnepét, amire mindenki emlékszik, még ha nem is (volt) közvetlen résztvevője az eseményeknek. Jaj, mi lesz velünk?!

Persze azért ismerem én magunkat, és nem hiszem, hogy a legtöbbeknek lenne félnivalója. Ennek is vége lesz előbb utóbb, és meglátjuk, hogy pl. a nyelv segítségével ki mire jut, és ez mennyire segíti az újrakezdést. Egyesek az alsóbb régiókban találják meg az ízlelőszervük helyét mások örömére. A gondolkodóbbak inkább a hasznos tudás részeként élik meg, hogy pl. a fenti címet is el tudják olvasni. Esetleg más kultúrák nyelvét megismerve felhasználják az ennek révén szerzett kapcsolataikat. Ebben természetesen az is benne van, hogy kiutat találjunk a jelenlegi helyzetből. Pl. azért, hogy jövőre ismét lehessen vonulni.

Kép: a pixabay segítségével készült

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával.