Egyes embereknek hosszú idő óta rémálma, hogy megfigyelik őket vagy rajta vannak ilyen-olyan listákon. A digitális világ térhódításával ezek a „dokumentumok” egyre inkább „kézzel foghatók.”
A „halvérűek” megközelítésében „adathalászat”. A villámló bottal járók megközelítésében „adatvadászat”. Mi, hétköznapi emberek, pedig magunk vagyunk a „zsákmány”. Mindegy honnan nézzük, az ember bármennyire is magába gubózik, mindig van egy kiskapu. Ezen keresztül az illetékesek, – vagy éppen az illetéktelenek akarva-akaratlanul, de – bepillantást nyerhetnek a mi kis elzárt világunkba.
Mosolyogva olvasom az egyik netes alkalmazás összefoglalóját az elmúlt évről. (Több is van ilyen, az „arcoskönyv”-től a „guglin” át.) Hány országot, várost, éttermet, egyéb érdekes helyet látogattam meg az elmúlt évben. Esetleg kiegészítve olyan „okossággal”, hogy a kilométerek milyen arányban állnak az egyenlítő hosszával.
De ez csak egy nézőpontja ennek az „adatgyűjtésnek”. Ugye-ugye. Máris itt egy „szitokszó”, ugyanis sokan másképpen értelmezik ezt a fogalmat. Kinek, mi köze ezekhez az adatokhoz, miért gyűjtené össze ezeket bárki is?
Ami most a leginkább foglalkoztatja az embereket ebben a vonatkozásban: az oltás miatti regisztráció. Tudjátok mi a legérdekesebb megjegyzés ebben az ügyben? Nem feltétlenül az a lényeg, hogy ki regisztrált. Hiszen mindenkiről tudnak mindent. Tehát ha valaki nem regisztrált, az ugyanúgy rajta van egy „másik” listán. (Legfeljebb azt egy „kicsit” sötétebb papírra nyomtatták.) Adatvédelem? Ugyan már. Kinek az adatait védik, és kitől? Még a hivatalos adatigénylések elé is akadályokat gördítenek.
Na, de térjünk vissza a „nyaralásra”, (ami ugye nem feltétlenül csak erről szól) hiszen az aktuális „adathordozó” nem biztos, hogy tudja miért voltál ott ahol. (Üzleti út, beteglátogatás, vagy valóban a hamvas golyóid áztatása egy az átlagosnál melegebb medencében.)
Lényeg, hogy bármit teszel, úgyis tudják, mit csinálsz. Ennek ugye két nézőpontja van. Valaki büszke ezekre a felkutatott dolgokra, mert ez is része a sikereinek, és mosolyogva olvassa, mi is történt vele. Mások meg be vannak tojva, hogy nyomoznak utánuk, meg az is kiderül, ami miatt takargatni valója lenne. Akár a hivatal, akár a közvélemény előtt. A „zasszonyról” meg nem is beszélve.
Tudjátok, mi az érdekes? Sokan mondják, hogy bezzeg őket nem érdekelné, ha – mondjuk – 50 millát keresnének, (/hó) hogy mennyit kell belőle adózni. Csak akik eljutnak odáig, azoknak „hirtelen” fontossá válik. Nem véletlen, hogy az ilyen „nagyadózók”-nak az érdeke, hogy ne legyen többsávos a rendszer. (Arról nem is beszélve, hogy a kaszinós vagy akár focista körökben úgy „optimalizálták” az adókat, hogy azok ne nagyon terheljék az illető költségvetését.) Persze, vagyunk még rajtuk kívül pár millióan, akik „kipótoljuk” az államháztartás hiányait. Miért van ez a megkülönböztetés ember és ember között?
Van egy nagyon kedves ismerősöm, aki igazán „EMBER”-i történeteket ír, egyfajta mesetarisznyába csomagolva, amit most éppen nyugtató helyett ajánlok mindenkinek. Persze a „nálam” olvasható írások másfajta „ember”ek-ről is szólnak. Ugye látható a különbség az írásmódban.
Az „EmBeR”-i nagyságok nem a betűméretekből adódnak, hanem éppen azokról az értékekből, amelyeket eltakarnak a külsőségek vagy a fizikai méretek. Nyílt (face to face) kommunikációban csak Weisz Fanni tudja érzékeltetni ezeket az idézőjeleket, macskakörmöket formálva a magasba tartott kezeivel. Lehet, hogy érdemes lenne „hétköznapi EMBER”-nek maradni, titkolnivalók nélkül.
Kép: a pixabay segítségével készült, sajátos montázs-technikával
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával
