Köszönöm, hogy felállt!
A neten mellel/farokkal, kutyával és gyerekkel mindent el lehet adni. Nézzük, hogyan működik ez TV-vel!
Gyorsan megnyugtatok mindenkit, hogy nem kell venni, lájkolni, kattintani senkinek. Sőt, még csak el se kell mozdulni a helyedről, hacsak el nem fogyott a chipsed. Mindössze a „Varázsszavak” közül emelnék ki egyet Kowalsky meg a Vega listájából: KÖSZÖNÖM! (Azért említsük meg a többit is, hátha valakinek nem annyira egyértelmű: sajnálom, bocsáss meg, szeretlek.)
Na, de nem azért jár a kalapemelés, hogy idekattintottál. Illetve nem csak azért. Ha valakit „elkap” a médiahatóság, mert nyilvánosan mondott olyat, amit nem lett volna szabad, akkor azt ugyanazon a helyen (terjedelemben, időben) jóvá kell tenni. De miért ne lenne ez helyén való olyan esetben, amikor csak pozitív eleme van a történetnek? Még akkor is, ha egy negatív eseményből indult is a dolog. Most a „helyreigazítás” helyett egy nagy virtuális pacsi következik!
Történt ugyanis, hogy néhány nappal ezelőtt a televízió készülékem dobott egy hátast (pontosabban hasast.) Az én „szerény” eszközeimmel ugyan mit tudtam volna tenni. Felhívni szerelőket, üzleteket, hogy tudnak e segíteni. De ekkor beugrott a nagy ötlet. Ha már az embernek van egy (használatba vett) blogfelülete, miért ne használná ki. Írtam is egy bejegyzést, felvázolva az eseményt. Így lett az ürömből öröm. Egyrészt, mert gyorsan megvigasztaltam magam azzal, hogy kiírtam a rossz szellemeket a belsőmből. Másrészt, hogy a lelki felszabadulás mellett valami fizikai hasznom is legyen az egészből. És lőn’ csoda, „imáim” meghallgatásra találtak!
A konkrét probléma megoldására számtalan lehetőség kínálkozott. Új alkatrész, fel nem használt elem egy másképp rögzített TV-ből, vagy az eredeti megragasztása. Végül a kreativitás győzött, és a készülék felállt! Meg van ugyanis a veszélye annak, hogy a ragasztott felület, hosszú távon nem garancia. (Nekem is voltak ezzel kapcsolatban ellenérzéseim). Ezért is örültem, hogy egy kedves barátom (nem utolsó sorban olvasóm és kritikusom) a segítségemre sietett. (Az utolsó szót azért emeltem ki, mert Ő az, aki általában nem érti meg az írásaimat). De most itt neki is lesett valami, és az nem a TV volt. Hiába, no! – műszaki ember. Csapatával olyan kiegészítő elemet alkottak, amelyet felhasználva az eredeti alkatrésszel gyakorlatilag bombabiztossá tettek. Bááááár, ismerve a TV-műsorokat… Még egyszer KÖSZÖNÖM!
Van ennek a történetnek még egy tanulsága. Számomra annyira fontos, hogy „keretbe” foglaltam.
Amikor a blogolással „komolyabban” kezdtem foglalkozni, volt valaki, aki többféle „jótanáccsal” is ellátott. Pl. azzal, hogy ne csak a józan paraszti eszemet használjam, hanem magát a felületet is, ami tulajdonképpen megadatott. (Azóta persze már lehet, hogy 100-szor is megbánta, különösen az időnkénti – talán szélsőségesnek tűnő – témaválasztások miatt.) De mivel minden példa rossz, hogy rukkoljak elő eggyel, teljesen más vonalról. Emlékeztek még az „Egy szoknya, egy nadrág” című filmre? – Bajor Imrével a főszerepben. Felmerült egy probléma, aminek megoldására nem ismerte a megoldást. Aztán „rájött”, hogy mégiscsak egy színész, és elkezdte használni az „eszközeit”.
A tanulságok már csak ilyenek. Személyre szabottak vagy általánosak. Ezeket nem kell feltétlenül nyilvánosságra hozni, elég, ha csak alkalmazzuk őket. Aztán majd megtalálják a helyüket ők is!
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával
