Előre köszöntél, csirkelábat kaptál
Már mi sem tudjuk néha, hogy a rohanó világunkban a köszönés „jelenléte” vagy elmaradása a kapkodásnak vagy az udvariasságnak/udvariatlanságnak a megtestesítője. A nagy „modernitásban” már egy üdv, vagy „csá” is legalább annak jele, hogy észrevettük a másikat
Soha nem gondoltam volna, hogy a köszönésről is sorozat születik majd, de úgy látszik ez az élet (t)rendje. Ez ugyanis már a harmadik rész. (Az első kettő itt és itt olvasható.)
Többen nem értik, miért válik olyan embernek a fóbiájává a köszönés, aki néha maga sem tudja, hogy reggel van vagy este. Kétségtelen, (főleg a megrövidült nappaloknak köszönhetően) ha végigmegyek a cégnél az udvaron, munkába jövet és menet is sötét van. Én meg már néha a fejemben is képtelen vagyok világosságot gyújtani. Bevallom, bajban vagyok időnként, hogy a napi többszöri találkozást lehetővé tevő munkakör gyakorlása során, kinek köszöntem már a cégnél, és kinek nem. Ez az 500 fős merítésnél azért (talán) „elhanyagolható”. Biztos van, hogy valakivel szemben elmarad az első. Rajta meg az nem igazán segít, ha másnál duplán vagy triplán pótolom be.
De inkább lássuk egy konkrét példát mindannyiunk kedvenc (valódi) közösségi portá(l)ján, a piacon.
A tudatos háziasszony belépett a baromfi „alkatrészeket” áruló kiskereskedelmi egységbe, mert csirkelevest akart készíteni, ha nem is extrákkal. (Az időpont is fontos, 08:30.)
- Jó napot kívánok! – köszönt a tőle megszokott határozott udvariassággal. – 1 kg csirkelábat kérek, bár nem látom a pultban.
- Első! – kiáltott fel a pultos hölgy, majd természetesen viszonozta a köszönést! (Sarkon fordult, és elment a hátsó helyiségbe a hűtőkhöz, és hozta a pipi-futóműveket.)
Háziasszonyunk tovább sétált a kasszához. De miközben a fizetéshez készülődött, csak megkérdezte a pénztáros hölgyet.
- Mi volt ez a korábbi felkiáltás? – kihangsúlyozva az „első” kifejezést!
- Tudja hölgyem – jött a válasz – ma maga volt az első, aki előre köszönt!
- Akkor ezért kaptam a csirkelábat?
- Tulajdonképpen igen, mert nem tudtuk biztosra, hogy van e még belőle. De ilyen hangulatindító „bejelentkezés” után, az ember nyilván nagyobb kedvvel indult a hűtő mélyére a kutatással.
- Köszönöm, viszontlátásra!
- Viszlát!
Meg nem állhatom, hogy ide is előhozakodjak a gyerekkori emlékekkel. Kedvenc játékunkkal a „Gazdálkodj okosan”-nal. Abban voltak, a címben szereplőhöz hasonló stílusú mondatok. Pl.: Zárd el jól a csapot, hogy ne folyjék feleslegesen! Mi sem bizonyítja jobban a játéknak a ránk gyakorolt hatását, hogy „Az utolsó éjjel blog” szerint teljesen újraértelmezték, Egyesek ugyanis felnőtt korukban egy speciális helyzetre is alkalmazták:
De, hogy a közélet is begyűrűzzön a játékba, ez már valóban a kreativitás csimborasszója. A szerencsekártyákat is átírták, néhány szerintem (is) iszonyat jó lett. Ilyen például a fizess Tarlós Istvánnak mert felgyújtottad a metrókocsit, Csányi arra bíztat, hogy gazdálkodj okosan, valamint megdézsmáltad House elhagyott Vicodinját kártyák.
Tény, hogy minden modernizálódik, megújul, átalakul. Sajnos eközben egy dolgot nem igazán veszünk figyelembe. Mi emberek ettől még ugyanolyan fontosan vagyunk, leginkább egymás számára. Egyre több munkakörben „helyettesítenek” bennünket gépek. Igen fejlődnek, még lehet, hogy köszönni is megtanulnak. De ettől azok még nem lesznek egyenlők velünk. Ne engedjük, hogy a mesterséges intelligencia kiszorítson bennünket a saját világunkból!
Na, akkor viszlát, vagy ahogy anno a Kacsamesékben mondták: „Viszháp!”
Kép: pixabay segítségével készült, sajátos montázs-technikával
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával
