Rossz az, aki rosszra gondol. Na, rá lehet furcsán sandítani! De, most őszintén… A lőtéri kutyát sem érdekelné (na jó, csak a magam nevében beszéljek) a rövidpályás gyorskorcsolya, ha nem volna benne magyar szereplő.
Soroljuk fel az érintetteket! Jászapáti Petra, Kónya Zsófia, (most jönnek az érdekesebb nevek) Krueger John-Henry, Liu Shaoang, Liu Shaolin Sándor. Mégiscsak miattuk ült le most egy ország, hogy érmekért szurkoljon. Olyannyira, hogy lassan a tízmillió short track szakértő országa lettünk.
Persze ugyanúgy „hülye” a bíró, szabálytalan az ellenfél, a vonal az nem úgy értendő, ha nem elégséges egy csapatok kizárni a megfelelő eredmény eléréséhez, akkor megbüntetnek kettőt. Az egyéni versenyben ehhez már elég volt egy is, hiszen a „vesztes” mindent megtett, hogy a vetélytársakat maga mögé utasítsa. Azt is láthattuk, hogy a test-test elleni küzdelem nem ugyanaz, mint ahogy Newton törvényeinél tanultuk – legalábbis a szabálykönyv szerint.
Akkor most álljunk is meg egy pillanatra! Lassan nőttünk fel ahhoz a gondolathoz, hogy így kinyílt a világ előttünk. Kezdetben ’vala a szomszéd Juliskája. Mivel legfeljebb a (falu) határába jutottak el a legények, nem nagyon volt más választásuk. Főleg, ha a Juliska se nagyon tiltakozott. Ebből is volt konfliktus éppen elég, hiszen e szűk közösségben mindenki mindenkit ismert. (Kit egy kicsit közelebbről, netán beljebbről, kit egy kicsit távolabbról.) Aztán fejlődtek a közlekedési eszközök, sőt előbb-utóbb a hétköznapi emberek is eljutottak odáig, hogy volt rá pénzük ezeket igénybe is venni. Így megismerhették a szomszéd falu Mariskáját, akit már úgyis untak a helyiek. Persze azért „jó” volt érte verekedni, nehogy már a szomszédvár bikája arassa le a babérokat, ha már a kalászosok elfogytak a földekről. A távolságok egyre nőttek, de ezzel együtt az elérhetőségek tárháza is csak szaporodott. Mire az emberiség körbeérte a bolygót, rájött, hogy nem feltétlenül a szomszéd utcában kell, hogy megtalálja a boldogságot. De akkor hol húzzuk meg a határokat, hogy ki, kivel és mettől meddig?
Innentől kezdve van e még értelme azt ragozni, hogy kiben mekkora százalékban csörgedezik magyar vér? Ha sikereket ér el, akkor igen, a mi fiunk-lányunk. Ha meg bukta van, akkor jól esik szidni a felmenőket, főleg ha azok igencsak messze vannak. Kétségtelen, ha végignézünk a magyar short track-csapat névsorán, elgondolkodunk a magyarságukon. De csak addig, amíg vissza nem pörgetjük a magyar történelmet. Hány országon, népen mentünk keresztül (mindenféle értelemben) bárhogy is szépítjük? Aztán az sem mellékes, hogy amikor mi már úgy tűnt megállapodtunk, akkor gyakorlatilag áldozati bárányként szerepeltünk, Európa közepén. Hiszen utána mi voltunk a középpontban, mindenféle szempontból. Ma sincs ez másként, csak még a politikai szálat is erősen be kell vonni.
Na, de vissza jégre! Persze most sem mindegy, hogy melyik országban vagyunk. Még akkor sem, ha a Liu testvérek nagyon szimpatikusak az olimpiai faluban. De a versenyeket nem ott kell megnyerni, hanem a csarnokban. Sándor minden nyilatkozatában büszkén nyilatkozott mindkét felmenőjéről. No meg azt sem hagyta ki, hogy sikereit mindkét oldalnak köszönheti. Láthatjuk, hogy hely "szelleme" mindent visz. Egy olyan sportágban, ahol a szigorú szabályokat erősen befolyásolja a szubjektív megítélés, látható, hogy kicsik vagyunk. Olyannyira, mintha a két országot (Kínát és Magyarországot) hasonlítanánk össze.
Kesergésre nincs ok, hiszen van még további esély, ezzel remény, hogy fényesebbre csiszoljuk azokat az érmeket. Rajtunk nem fog múlni, mi kiszurkoljuk. A csapatra nem nézünk ferde szemmel.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Én mondtam, hogy rossz az, aki rosszra gondol. Vegyük ki a képletből azt, akinek nyomán „átértelmeztük” ezt a szlogent, és rögtön mindent másképp látunk! Próbáljunk meg igazán, magyarként örülni ennek!
Kép: Index
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával
