Megérkeztek, visszatértek az oroszok Európába. Persze nem egészen így várták őket. Mert, hogy jöttük borítékolható volt, hiszen időnként be-be pillantottak. De nem Hófehérkéért jöttek aranyszőrű paripán.

Lassan kezdem úgy érezni magam, mintha beültem volna egy olyan történelem kurzusra, ahol egyik felkészületlen tanár követi a másikat. Az még hagyján, hogy a „hivatásos” (csak más-más oldalt képviselő) újságírók sem egészen ugyanazt írják. De az önkéntes megmondó emberek is harsányan hirdetik az igazukat, csak más-más hangerővel. Mondjuk ezt a mai „modern” médiaszabadságban megszokhattuk. Ezzel „csak” az a baj, hogy a magunkfajta kisemberek tényleg elveszünk abban a küzdelemben, amit „elvileg” értünk folytatnak a „tájékoztatási hivatal”-ok munkatársai.

Nem régiben „büszkén” írtam arról, hogy egy időben voltam Moszkvában Kádár „apánkkal”. Most még nem tudom, hogy ezt a fotót hova teszem. Hiszen írásom egy lapon, egymás mellett jelent meg VV Putyin fotójával.

Jelenleg azt látjuk, hogy Oroszország nem egy európai, hanem egy ázsiai ország. Térségünk egyik szegletére pedig úgy tekintenek, mint valamiféle vakbélre vagy féregnyúlványra. (Az orvostudományhoz értők majd elmagyarázzák, hogy a kettő között van e különbség.) Ennek lényege, hogy az oroszok most elkövettek valamit. Jön egy másik „pedagógus”, aki elmagyarázza, hogy ezt azért, mert előtte meg az ukránok tettek valami mást. Ez előtt megint történt valami orosz (vagy még szovjet) oldalról, majd még korábban megint valami a sárga-kékek (elődeinek) részéről. A nagy korábbi „elnök/párttitkár/cár/stb.” mindegyike tett hozzá valamit az éppen akkori konfliktushoz. Területileg vagy ideológiailag biztosan. Tehát mit látunk? Mindenki a múltban keresi a hibát. Ez még önmagában nem jelentene feltétlenül problémát. Mármint az, hogy elemezni próbálják a helyzetet. A baj ott van, hogy ezzel nem a megoldásra törekednek, hanem egyre nagyobb indulatokat szítanak. Így gyakorlatilag egyenes következmény a háború. (Nesze nektek szekértők, akik kizártátok ezt a lehetőséget!)

Két szembenálló, a végletekig nacionalista fél, ahol gyakorlatilag erőből születik majd valami megoldás. Csúnya ezt kimondani, de szinte csak az ukránokon múlik a végeredmény. Pontosabban az végeredmény az oroszokon múlik, mert a nagyságrendet tekintve nekik áll a zászló. Az idő, ami az ukránokon múlik, hogy mekkora ellenállást váltanak ki. Hacsak kicsit, akkor kisebb veszteséggel gyorsan lezajlik ez az egész. Ha nagyot, akkor egy „kicsit” tart csak tovább, de sokkal nagyobb veszteséggel. A külső, kisebb-nagyobb hatalmak, egyelőre „jól” kezelik a helyzetet. Próbálnak valamiféle látszat-segítséget nyújtani. De addig „jó” mindenkinek, amíg érdemben nem szólnak közbe.

Az emberek hirtelen felkapták a fejüket Csernobil kapcsán. (Az újságírók meg tették alájuk a lovat, akarom mondani a medvét rendesen.) Az ott történtek egyszer már megrengették a világot elméletben, Európát meg a gyakorlatban. Elsősorban persze az információk hiánya, na meg annak eltitkolása miatt. Tehát meg van a stratégiai jelentősége, de nem itt van a medve barlangja. A levét meg persze azóta is isszuk, illetve a porát esszük. De ebből is látszik, hogy atomot nem fog bevetni senki. (Legalábbis addig, amíg a józan észnek legalább a szikrája megmarad.) De ha az agya valakinek eldurran, annak következményei máris láthatók. Nem ismer se Istent se embert, se pápát se pópát.

Ne fedjük, van még keletebbre egy nálánál is kisebb, kerekebb, köpcösebb diktátor. És ha valakit, akkor őt ismerjük legkevésbé. Na, ha az ő feje eldurran… A látszat alapján ettől nem vagyunk túl messze…

Kép: A blog.hu közéleti melléklete

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával