Mindig vannak új olvasók. Különösen akkor van ennek jelentősége, ha tudván tudja az ember, hogy valakinek éppen akkor kell (írásban is) bemutatkozni, amikor egy meglehetősen érzékeny téma van terítéken, ráadásul elég sajátos hangnemben. Káromkodásban mindig is jól álltunk. De erre büszkének lenni balgaság lenne. Csakúgy, mint arra hogy nagyon sok negatív színben feltüntető statisztikai táblázaton foglalunk el „elismerésre méltó” helyet. (Alkoholizmus, öngyilkosság brrrrr…) Persze ennek a nyelvi „sajátosságnak” is meg vannak az előnyei. Jelesül, ha amerikai filmet nézünk. Amerika a kommunikációnak ebben a formájában is a szabadság hazája. De jó is nekünk, hogy az elhangzottakat teljes átéléssel és minden különösebb megerőltetés nélkül ültethetjük át a saját nyelvezetükre, még ha jótékony fordítói segítséggel is. Azért nem biztos, hogy szerencsés egy egész estét végig „fucking”-olni elméletben és a fizikai valóságban sem.

Végre egy olyan „hálás” téma, amiben gyakorlatilag mindenki otthon van. Ha másért nem hát azért, mert legtöbbünknek mégis csak a munkahelyünk a második otthonunk. De nem ez a fő szempont. Hiszen a főnököt szidni (kisebb klikkekbe tömörülve különösképpen) azóta divat, amióta világ a világ. Az érintettek háta mögött, a válogatottan sértő megjegyzések, bírálatok felsorolása pedig szinte kötelező program. Sőt, ha a trágárság kialakulásának folyamatát konkrétan meg lehetne fejteni, ebben a témában kutatva bizonyára érdekes következtetéseket lehetne levonni. Ezek után szerintem mondanom sem kell, hogy a címben szereplő – az „elöljárókat” negatív színben feltüntető – jelző csak udvarias puncsolásnak hangzik.

Ennyi idő után éppen ideje, hogy a film is elkezdődjön. Az elején még természetes, hogy töltjük a fejünket kólával és kukival. (Kukoricával Te, hát moziban vagyunk!) Az étkek és italok legfontosabb élvezeti értékét leginkább a bemeneti oldalon tapasztalhatjuk. De a filmkészítők máris gondoskodtak arról, hogy a bevitt anyagoknak a gyomorban és a bélrendszerben való feldolgozása utáni állapota is megjelenjen. Ekkor ugyan még csak szóban. Értem én, hogy a kimeneti oldal is legalább olyan fontos, sőt adott esetben még élvezetet is okozhat. De miért vagyunk olyan gyarlók, hogy a végterméket rossz értelemben is mindig összefüggésbe hozzuk ellenfeleinkkel.

Apropó ellenfelek vagy ellenségek…? Mert a rossz főnökök inkább ez utóbbi kategóriába sorolhatók. Akár egy szex mániás főnök, aki még egy nő is lehet. (De micsoda nő: Jennifer Aniston.) Akár egy menedzser típusú főnök, aki leginkább magát futtatja. Illetve egy apuci pici fia főnök, aki felfogásából adódóan nem biztos, hogy megéri a felnőttkort…, csak hogy ne áruljak el többet. Természetesen a beosztottaik azok, akiktől leginkább hallhatjuk a válogatott cifraságokat. Nem véletlen, hogy elnyomottságukban mindent megtennének azért, hogy főnökeikből az anyagcsere-folyamatok végterméke mellett az utolsó szuszt is kiszorítsák.

Ezek után talán nem is meglepő, hogy a bérgyilkosnak hitt „szépfiú” is másfajta fegyver elsütésében gondolkodott, mint a megbízók. Mi sem természetesebb ilyenkor, hogy a nézőtéren is megkezdődik a pisilő verseny. Bár ez kevésbé volt érdekfeszítő, már csak a közvetlen érintettség hiányában is. Persze azt azért sajnálom, hogy hűséges kísérőm is csak a második helyen végzett a mellékhelyiségnek a film alatti meglátogatásának darabszámával.

De a foglalkozás – ahogy mondani szokták – elérte célját. Mindenkinek az élete megváltozott, egyeseké gyökeresen… Hogyan is lehetne másképp értékelni egy ilyen filmet, még akkor is, amikor néhány nap elteltével már kikerültem a közvetlen hatás alól? Kurva jó volt.