A nagy zabálások időszakát megélve kissé álszentnek tűnhet az éhezőkkel foglalkozni. De aki látta az első részt, (netán az itteni beszámolót is olvasta) az tudja, hogy nem kell közvetlen összefüggést keresni karácsonyi szokásaink, és a film(ek) között. Arról nem beszélve, hogy az év közbeni elfoglaltságokat összegezve nem csak két embernek jutott a fejébe, hogy ilyenkor menjenek moziba. Bevallom, – még akkor is, ha többnek tűnik, mint egyszerű tájékozatlanság – hogy akkor még én sem tudtam, hogy trilógiáról van szó. Azt meg már sokszor hangoztattam, hogy ez a felület nem a filmesztéták továbbképzéséről szól.

Egy alapállapotban „jó csajt” (Katniss Everdeen szerepében Jennifer Lawrence) bármilyen karakterben el lehet helyezni, alul- és túl lehet maszkírozni, mindig jó marad. Egy szerethető alakról (amelyet nem mellesleg kitűnően játszik) meg egyenesen nem tudod levenni a szemed, még akkor sem ha este 11 körül már eléggé álmoskás vagy. Na de ne kanyarodjuk el (nagyon) a tárgytól, akarom mondani a filmtől.

Győztesnek lenni egy végeláthatatlan küzdelemben nem feltétlenül felemelő érzés. Tudva azt, hogy bármit teszel, azzal embereknek ártasz. A különbség csak annyi, hogy többnek vagy kevesebbnek. De itt nem mákszemről beszélünk, ami akkor is kis mennyiség, ha sok darabból áll össze egy zacskó tartalma. Az első rész vége, egy mondhatni kerek történetet zárt le. Azt már megszokhattuk, hogy a mozi után az embernek el kell gondolkodni arról, hogy miképpen is folytatódhatna a történet. Itt azonban az író (meg a filmes stáb) a „segítségünkre” sietett. A halálos játék kiagyalói nem elégedtek meg az évről-évre aktuális fordulók sikereivel, nagyobb durranást akartak a „fajtársaik” szórakoztatására. Egy dolgot azonban elfelejtettek. Olyan embereket igyekeztek egymás ellen uszítani, akik már nagyon is tudják ki a közös ellenségük. Ez utóbbi egyre inkább tudatosult a „játékosokban”, akiknek szerencsére egyre több a támogatójuk a másik oldalról is. Nyilvánvalóan ezek a szerepkörök még nem lehetnek eléggé egyértelműek, hiszen mindenkinek védenie kell a saját „szaros” életét is. A legnehezebb feladat természetesen (az egyik) főhősünkre hárul, hiszen érzelmileg is egyfajta szerepkörbe kényszerítik. A dolog legnagyobb nehézsége, hogy ennek kontrollját a fő-gonosz vállalja magára.

Nézőként természetesen egyértelmű, hogy kinek kell szurkolni, csak az nem tiszta, hogy mennyire. Hiszen a beharangozókból már tudható, a szál valahol egy villanykapcsolással (meg néhány hónap várakozással) fizikailag is el lesz vágva. Van dilemma bőven. Pl. abban az irányban, hogy elolvasd e most a regényt vagy sem. Várd e következő folytatást, vagy legyél gyorsan túl rajta. Azt hiszem, én az előbbit választom. Ha már így szerettem meg, nem rombolom le az illúziót. Arról nem is beszélve, hogy a körülöttünk levő világban is hasonló események zajlanak, csak (át)érezhetően ember közelibb történetekkel és lelkileg, valamint fizikailag is megélhető eseményekkel. Ezekben mi is csak „játékosok” vagyunk, és legtöbbször mi sem látjuk egyértelműen a következményeket. Azért a következő rész megérkezéséig tegyük csak a dolgunkat a saját lelkiismeretünknek megfelelően.