A segítségnyújtás „intézménye” alapvető emberi dolog… kellene, hogy legyen. Függetlenül attól, hogy milyen környezetbe helyezzük.
Minden kornak megvannak a maga sajátos ideológiái. Ahogy léteznek olyan tevékenységek is, amelyek átívelnek bármilyen idősávot, hiszen kortalanok. Utóbbiakat aztán fel lehet öltöztetni akár politikai, akár gazdasági jelmezbe. Így mindenki a sajátjának tudhatja őket. A mai élménybeszámolóban arra (is) láthatunk példát, hogy a jó ügy legyőzhet távolságokat, nyelvi korlátokat, sőt még a bőrszínt is.
Én, 50 felett, „nagyjainkkal” ellentétben vállalom a múltamat, mint ahogy a jelenemet is. Voltam úttörő, ezt a maiak már úgy sem mondhatják el. Mint ahogyan az avatásommal egy időben a húgom nyakába is én kötöttem fel a kisdobos nyakkendőt. Ettől még nem lettem se jobb, se rosszabb ember. Pontosabban nem ettől lettem...
A „klasszikus” egypártrendszerben is voltak megbúvó történelmi „alakulatok”, amelyek a „rendszerváltás” után megpróbáltak megújulni. Hiába no, a főnix madár elméletek sem jönnek be mindenkinek. Hamar bebizonyosodott, hogy hosszútávon életképtelenek. Hogy ebben mekkora volt a külső „segítség”? Háááát…
„A párttal, a néppel egy az utunk”, énekeltük. Nem mondtuk ki melyik párttal, hiszen (elméletileg) csak egy volt. Ilyen alapon – változtatás nélkül – ma is dalolhatnák azokban az oktatási intézményekben, amelyeket az az egy párt a „tudósításaiban” felhasznál pl. egy választási kampány idején. Mi is úgy fújtuk anno, ha nem is hittünk benne, de jól hangzott. Ééééééés tulajdonképpen ma is egy párt van. Oké, kiegészítve egy kis bibircsókkal az orcáján. De ez is csak nézőpont kérdése. Hiszen a francia díváknak is az volt a szexepiljük, hogy ha nem volt nekik, akkor egy látványos pöttyöt tettek az arcukra.
Van azért egy óriási különbség az akkori 1 párt és a mostani között. Az egykori „igyekezett elnyomni” azokat, akik azt hitték, hogy léteznek. A mai „egykének” meg pont az az érdeke, hogy a többi, magát létezőnek elkönyvelőt, valamiféle helyzetbe hozza. Leginkább azzal, hogy a több kevesebb. Már ami a szavazatok elosztását illeti…
De hogy a „párthovatartozás” se feltétlenül emberfüggő, (pontosabban az emelletti cselekedet nem feltétlenül innen ered) ezt a zanzibári nyaralásunk is bebizonyította. Ez a kis tanzániai szigetcsoport arról (is) híres, hogy az ár-apály jelenség igen jól megfigyelhető. Ezt a helyiek igen jól tudják, csak nem mindenki akarja kihasználni. Van, aki a csónakját sokkal jobban kihúzza a partra, mintsem, hogy az óceán ebben jótékonyan segítsen neki. Így, amikor vissza vinné a vízre a járművet, külső segítségre szorul. De ha az egyébként semmittevő „értsd kevés pénzért mindenre kapható” gyerekek támogatása is kevésnek bizonyul, elkél a segítő kéz (és láb). Így a sörünket békésen kortyolgatva két dolgot tehettünk. Vagy röhögünk egy jót rajtuk, vagy odamegyünk és segítünk. Nem mellesleg mindkettőt megtettük.
Egy kicsi kézremegéssel „mmeerreemm ccssaakk lleeíírrnnii”: „Fenekem a címlapon”. Erre még a „kicsit” fiatalabbak is emlékezhetnek, még ha nem is túl büszkék rá. Ugye meg van, hogy senki nem nézte, de mindenki tisztában volt vele, hogy mi történik a „Való Világban”. Amelyet mi már akkor is egy másik idézettel hoztunk összefüggésbe.
Szabad vagyok! - mondta a majom a rácsnak.
Én nem! – mondta a rács - Engem majmok köré zártak.
(Rolls Frakció)
Mi ebben a csattanó? Ezután felajánlották, hogy 10,- USD per fő elvisznek bennünket csónakázni. (Szinte, mintegy szárazföldi TAXI.) Na, ezen még jobban röhögtünk. Már ezért megérte... A hiteles dokumentálásról nem is beszélve. De így legalább látszik, hogy nem csak mi éreztük magunkat jól, hanem a fotósaink is. Ugye, hogy lehet érdekek, juttatások vagy „miért”-ek nélkül segíteni! Csak úgy magunk, pontosabban mások miatt is!
Kép: Saját
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
