Annyira jó, hogy vannak „méltó” utódai eleinknek. Aztán, hogy ők mennyire lennének büszkék az „örökösökre”, az már más kérdés.
Sokszor mondják, hogy a magyar nyelv az egyik legnehezebb a világon. Főleg persze a külföldiektől halljuk, hiszen a hazaiak azért elég jól beszélik. (Van persze néhány elrettentő kivétel, – még a honi médiában is – de ezt most hagyjuk.) Én itt is (ki)fordítva látom a világot, hiszen egyetlen külföldi nyelvet sem sikerült érdemi módon elsajátítanom. Maradnak hát a hazai „örömök”. Viszont teli tenyérrel tudok tapsolni azoknak, akik még ezt is magasabb fokon művelik. Azért ez nem tévesztendő össze az üres szólamokat hangoztatókkal, akiket nem túl magyarosan propagandistáknak hívunk.
Nem véletlen tehát, hogy azok is megtalálják a „nyelvészeket”, akiknek leginkább szükségük van rá: a politikusok. Jó, jó, ezt eddig is sejtettük, hogy kapnak valamiféle kiképzést. Csak azt ugye nem fogják soha elismerni, mert ők önmaguktól is akkora „zsenik” a szavak kiforgatásában. Oké, hogy a „legmagasabb” szintről jönnek az utasítások, de mégsem lehet minden szavuk kimondása előtt konzultálniuk a „főnivel”. (Ahogy nem lehet minden ember mellé egy rendőrt állítani, hiszen azok közül is többen inkább kifelé tekingetnek a „rendszerből”.) Mint ahogy hómunkás sem állhat minden kapubejáróban, ahogy a „panelprolik” szeretnék. Így tehát a „nyaktekerészeti mellfekvenc”-et hiába sikerült nyakkendőre (vagy egyesek szerint sálra) magyarosítani, a nyakatekert kifejezések megmaradtak a közéletben.






















