Április első keddje e "jeles" ünnep. Ki más fogná meg ezt a témát, mint egy megrögzötten (és bevallottan) munkamániás. De aki azt várná, hogy a főnökömet kezdem kutyázni, az óriásit téved. (Annál is inkább, mert megkapja ő azt face- to face – szemtől szemben.)

A munka, sokak számára az a fogalom, ami az elvi megközelítés ellenére kézzel fogható. Ebben sok igazság rejlik, nem véletlen, hogy magam is sokszor utalok vissza ennek tisztázására miatt egy korábbi bejegyzésemre. (Dolgozzunk gyárban!) De egy ilyen „fontos” nap kapcsán nyilván nem erről van szó elsősorban.

Távol álljon tőlem, hogy ebben a különleges – koronavírusos – helyzetben, ennek megemlítésével folytassak kattintás vadászatot. Ennek ellenére tény, hogy most nagyon sok olyan tevékenység kerül előtérbe, amelyet egy „normál” munkanapon annyira természetesnek veszünk, hogy nem is látjuk. (Nem véletlen, hogy a klasszikus viccben csak akkor tűnik fel valakinek a hiánya, amikor megeszik az illetőt. – idézet a „kecskefészekből”)

Kannibál törzset alkalmaz egy cég az afrikai leányvállalat őrző-védőinek. Tartanak tőle, hogy el-eltűnnek majd alkalmazottak, de semmi gond, mert a törzsfőnök Aghwopakitru-ra esküdött meg, hogy nem fognak megenni senkit, legfeljebb csak a konkurenciától. Fél évvel később eltűnik az egyik takarító. Miután a körzete piszkos marad, keresni kezdik, nem találják. Összedobolják a kannibálokat, a törzsfőnök a rendőrök előtt mindenkit megesket az összes szellemre, hogy ők ilyet nem (t)esznek.
Nyomozók el, törzsfőnök megkérdezi:
- Ki volt az?
Hátulról egy ifjú kannibál szól, hogy ő volt.
Főnök:
- Vazze! Nem megmondtam hogy a takarítókat ne bántsátok?!? Itt olyan jó helyünk van! Hat hónap alatt megettük a managementet, a kontrolling osztályt, a financial monitoringosokat, a strategic finance departmentet, a marketingeseket, az asset optimalisation expertise workgroupot, és a corporate customers relations officert, a kutya se vette észre! Erre te megzabálsz egy dolgozót!

Minden olyan tevékenység munkának minősül, amiért fizetnek. Anyagiakban vagy természetben, ez már nyilván véleményes, éppen ezért ennek elismerése, megbecsülése is megannyi „félreértés” tárgya lehet. De a láthatatlan munka „leglátványosabb” része éppen abban nyilvánul meg, amikor nem végzik el. Pl. „egy csetreshalom”, a „porcicák” megjelenése, a pecsétes vagy éppen vasalatlan ingek „sorakozója”, és akkor még ki sem léptünk a lakásból! Ez utóbbi félmondatnak csak azért van jelentősége, mert a – „zasszonyon” – kívül nem nagyon van mást „b…gatni”.

Na de térjünk vissza a munka világába. Mégiscsak ez az okozója minden bajnak. Nagyon elkutyultunk, elsősorban fejben. Mindenki csak a más melójával foglalkozik, legalábbis annak a részével, amit nem lát. Szerinte ettől láthatatlan. A sajátját ugyan látja, de ennek hatékonysága éppen amiatt szorul háttérbe, hogy nem elsősorban arra koncentrál. A főnök meg „csak” azt érzékeli, amit nem végzett el a beosztott. Ami kész, az „természetes”. Pedig ha a felek a kölcsönös bizalomból indulnának ki, annak a „látszata” is más lenne.

Emlékszik még valaki a „sportállásokra”? Az az, még az átkosból. Eltakarták azt, amit el sem végzett a "sztár"  (de azt tényleg nem) amiatt, amit elvégzett, csak nem úgy nevezték. Brrrrrr – fogalmaztunk finoman anno… De hol van ez már, hiszen most nyíltan főállású sportolókat „szponzorálnak”! Sőt ma mát olyan pletykák terjengnek, hogy ezen pénzek egy része „visszaáramlik” olyanok kezébe, akik tényleg nem dolgoztak meg érte. Csak tartották a markukat, hogy megteremtsék ennek az egész körforgásnak a lehetőségét. Na, itt jött el az a pillanat, amikor megértem a bírálóimat. Én se értem, amit írok. De ennek a létnek a fenntartásában éppen ez a lényeg. Mármint, hogy senki ne tudja követni. Elég, ha a végén ott landol a „lóvé”, ahol az „érdekeltek” szeretnék.

Vannak „különleges” munkáltatók, akiknek inkább csak az ösztönző szerep jut. A klasszikus „Keresztapák” ugyanis ritkán foglalják – írásbeli szerződésbe – az előírt tevékenységet. Mégis „érdemes” elvégezni a kiszabott feladatot. Ugyanis, még mindig jobb egy véres lófejet találni az ágyunkban, mint hogy a mi legfelsőbb testrészünket lelje meg valaki a hálószobájában – különválasztva a nyakunktól. Értem én, hogy az ilyesfajta „megoldás” inkább a „piszkos” kategóriájába sorolandó. De azért ne felejtsük el, hogy maga a „munkavégzés” erősen a háttérbe szorítandó, a végeredmény az, ami különleges „látványt” nyújt.

Végül, de nem utolsó sorban azokról, akik most az első vonalba kerültek! Mindenkiről, akikért a taps szól. Elég szomorú, hogy ezen EMBEREK tevékenységét egy ilyen áldatlan állapot hozta a felszínre. Ők azok, akik a legtovább kitartottak és kitartanak a mai napig is. Igen, most üssük össze a tenyerünket! De ne feledjük, hosszabb távon ez azért kevés lesz!

Jelzem, nem vagyok láthatatlan vagy fekete munkás! (Igaz, celebbé sem szívesen válnék, ugyanis még csak virtuálisan sem engedek mást a konyhába.) De a hétvégén is én főztem a „másodikat”!!! Huh, a párom levese viszont „lassan” anyámét idézi!

üdv: Jumbóka és a #Fejszelep, a #BloggerKépző ajánlásával.

Kép: Saját montázs a pixabay segítségével