Az első részben az utazás előkészületeit mutattam be, és néhány hasznos tanáccsal láttalak el benneteket. A második rész gyakorlatilag a nyaralás érdemi részéről szól, és természetesen rólam!

Könnyű szívvel állíthatom, hogy én vagyok a világ legjobb kiskutyája. persze lehet mondani, hogy az ego kitárulkozása is Sanyitól jön, most úgy sem merne tiltakozni. Az utazás mindig nagy felelősséggel jár, hát még az utaztatás. Így alakul ki a kölcsönhatás. De hogy mi nagy hatással vagyunk egymásra, az tuti. Én úgy hallottam ki a beszélgetésekből, hogy egy magamfajta kutya szállítása sok problémával jár. Erősen gondolkodtam, hogy igyekezzek erre rácáfolni, vagy inkább csak kutyául viselkedni. Döntsetek ti, hogy milyen módon jött ki belőlem az állat. Jöjjenek a tények!

Előre láthatóan kb. 650 km állt előttünk. A házunktól az autópálya 5 percre van. Az induláskor körbenéztem, hogy mindenki meg van e, és mire felértünk a pályára, már a hasammal súroltam a csomagteret. Az első megállót kb. 2 óra múlva tervezték, de mivel végig csendben voltam, így csak a letenyei benzinkút előtt kezdtem érezni a pisiszünet közeledtét. Na, itt aztán minden volt. Új hely, új illatok, amelyek kialakulásához én is hozzájárultam egy adag „barna macival”. Természetesen előnyben voltam, mert azonnal találtam ennek kibocsátására alkalmas helyet. A kétlábúak meg sorban álltak, és még fizettek is, hogy elvégezzék a dolgukat egy szűk és szellőzés nélküli szobában.

Én addig igyekeztem kihasználni a szabadságot. Rögtön az első biciklist le is vettem volna a járművéről, ha négy erős kéz meg nem akadályozott volna. Látva az elevenségemet, gyorsan be is tuszkoltak az autóba, hogy indulhassunk tovább. A kis határon bő 10 perc alatt átértünk, elégedettek voltak a szervek a regisztrációval és az útlevelemmel. Végig jól működött az ENC is, így jól haladtunk, én is nyugodtan alhattam. Néha ugyan megnéztem, hogy jó irányba megyünk e, de gondoltam, ha hat szemmel nézik, és hat füllel hallgatják a GPS-t, csak tudják, mit csinálnak.

Nem kérdezték ugyan, de a következő megálló is jókor jött. Biztos azért álltunk meg a horvát autópálya mellett, mert tudták, nem jönnek biciklisek. Így csak a többi sziesztázó kutyával kellett megtalálni a hangot, de ehhez nem kellett nagy ész. Sőt még fordító programra se volt szükség, mindegyik az ebugatta nyelvjárást gyakorolta. Ennél nagyobb boldogságot már csak a Rab szigetre való érkezés okozott, hiszen ott a gazdám várt rám személyesen.

Kíváncsi voltam az első teljes nap programjára, ami nem is lehetett volna más, – egyfajta jutalomként – mint a kutyastrand. A baldahinos pihenőágyról csak az első két órában hitték az emberek, hogy azt nekik szánták. (4 személyes, 150 kuna/nap) Igen ám, de ha elfárad egy magamfajta örökmozgó, ugyan hová feküdjön. Természetesen befurakodtam az emberszabásúak közé, némi ellenséges érzést kiváltva.

Először csak távolról, szemléltem, hogy komoly mérnöki hitvallást gyakorlók kavicsokból építenek kőgátat. De amikor láttam, hogy komolyan veszik, egyszerűen csak birtokba vettem az építményt. Belegondoltak ezek, hogy a kutyaúszás nem valami úri huncutság? Bármilyen messzire is úsztak be a nagyok különféle eszközökkel kiegészítve (matrac, párna) én tudtam őket követni. Na, gondolták, majd újabb próba elé állítanak. De én az akadálypályán is megmutattam, hogy ki a kutya a gáton. A horvát ebek egy kicsit másképp úsznak, mint én. Képzeljétek el, hogy úgy szántotta a vizet egy kis tacsi, hogy közben a farka felállt, mint egy antenna. Legalább a gazdái látták, hogy merre jár. De, hogy nem csípte a fenekét a sós víz, nem is értem.

Megint csak furcsa ellentmondásba keveredtek a gazdáim. Nem is értettem, hogy kezdetben miért örültek annak, hogy ingyenes a belépő. Aztán rájöttem, hogy nem is én vagyok a főszereplő. Kitalálták ugyanis, hogy ha már miattam nem kell fizetni, hát áldoznak a sörre. Kutya meleg volt a levegő, a nedű keserű, de úgy látszik, nekik ez az édes élet. Fontos megemlíteni a folyadékpótlás fontosságát. Nem csak nekik, nekem is. Persze én beérem a tiszta vízzel is. Viszont ez nagyon hatásos az utazás közben is!!!

Kicsit nagyobb kihívás volt mindenkinek a hajókirándulás. Számomra ugyanis eléggé bizarr volt ez a közlekedési módszer. A lélekvesztő ugyanis úgy berregett, hogy még a morgásomat se hallották. Persze csak miután beemeltek. Mert egy ilyen imbolygó járműbe bizony nem szálltam volna be önszántamból. De meg is büntette őket Poszeidón, a tenger istene. Hazafelé ugyanis az időjárás nem engedte a hajókázást, és kénytelen kelletlen voltunk egy négykerekűvel visszatérni a szállásra. Pedig a felnőttek szentül megfogadták, hogy a nyaralás alatt nincs autókázás.

Szösszenet:

Gazdáim is olvastak híreket. Persze hogy nyaralósokat, hiszen mi is nyaraltunk. Ilyenkor hangosan felmordultak, de legalább láttam, hogy nekik is voltak kutyareakcióik. Pl. amikor látták, hogy dicső politikusaink is itt vannak az Adrián. Mémes hírek pl. úgy mutatták be őket, hogy Szíjjártó Péter SZOT üdülőként használta Szijj László luxusjahtját. De mi ennek is tudtunk örülni. Ugyanis amíg itt ette őket a fene, addig mi is maradhattunk, mert nem sárgulunk be. Ugye nem kell mondani, hogy nem a kínai veszedelemtől féltünk, hanem attól, hogy az orrunkba meg a torkunkba nyúlkálnak különféle mélyreható eszközökkel.

Ha már a vírus szóba került. Itt még nem láttam kutyát szájkosárral. (Erre nem is igazán volt szükség.) Embert viszont igen, néha-néha. Jó lett volna többször is, de nem mindig a kórság miatt. Pl. a mostohaapámnak még a kezére is lehetne csapni. Ugyanis időnként nem csak kimondja, hanem még le is írja, amit gondol. Igaz van komoly része is a dolognak, csak hát ez egy nyaralóhelyen nehezen tartható kordában. Az emberek ilyenkor két dolog miatt bandáznak. Vagy esznek, vagy strandolnak. A maszkviselés mindkét esetben finoman szólva is nehezen egyeztethető össze a természetes élethelyzettel.

Kép: saját – vagy legalábbis rólam készült

üdv: PFT: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával

Barangolásom bemutatását a Határátkelő blog is segítette!

Előzmény: Itt kezdődött a történet

Itt pedig a folytatás!