Már megint a tanárokkal „van a baj”

Kisebb nagyobb megszakításokkal, többféle módon kerültünk kapcsolatba a pedagógusokkal az életünk során. Olyan azért ritkán fordult elő, hogy értük tüntessenek. Eddig!

A hírekben leginkább olyan tudósításokkal találkoztunk, amelyek a fizetésükkel függtek össze, vagy óraszámban illetve az osztálylétszámban voltak eltérő álláspontok. Ezt mintegy kiegészítették az iskolabezárások vagy a szegregáció. Vagy, hogy a hosszú nyári szünetet arányba lehet e állítani a késő estébe nyúló dolgozatjavítással… Hol ők nyúlnak a mai „modern” korban már elavultnak tűnő nevelési módszerekhez, hol őket verik meg. „Meg ilyesmik...” Az utóbbi évek elemeit pedig a távoktatásból adódó helyzet alkotta. Mindezekből az következik, hogy ez a népes csoport egyfajta szeleppé vált a külső szemlélők nézőpontját illetően. De kiderült, hogy ők sem bírnak el mindent, vagy inkább úgy helyes: rajtuk sem lehet mindent levezetni.

tanar.jpg

Kisiskolásként (főleg az újdonság varázsa miatt) valamiféle csodaként tekintettünk a tanító nénire. Aztán egy kicsit felcseperedve nem csak az iskolára kezdtük el fanyalogva nézni, hanem a tanár nénikre, bácsikra is. Középiskolában már próbáltuk szakmai alapon is „osztályozni” őket, így egyre inkább a diákság véleményével is számolnunk kellett. A felsőfokú intézményekben lassan még a korhatárok is közelítettek egymáshoz. Így egyre inkább szóba került az, hogy a felnőtt-felnőtt kapcsolatban is megtaláljuk a közös nevezőt. Ekkor már végre mindenki azt hitte, hogy vége. Pedig ekkor kezdődött csak a java. Hiszen gyermekeinket is el kellett indítani az életbe, így gyakorlatilag kezdődött minden elölről.

Eddig gyakorlatilag csak az iskolával kapcsolatos közvetlen összefüggésekig jutottunk, pedig a pedagógusok is szerves részei a társadalomnak, a saját életükkel, munkakörülményeikkel, fizetésükkel együtt. Na, ezt fejelte még meg a koronavírus.

Azt persze felelőtlenség lenne kijelenteni, hogy a mostani devecseri megmozdulás a teljes tanári gárda mellé állna, de egy dolog ismét bebizonyosodni látszik. Az embereket (akik most épp pedagógusok) nem lehet pusztán csak számadatokkal jellemezni, így nem mutogathatnak rájuk csupán statisztikai adatokként. Az érintett csoport ugyanis többezres, és erre nem lehet valamiféle „hibahatárként” jellemezni őket. Az esetlegesen kieső létszám ugyanis már akkora, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette.

Ami talán a legnagyobb talány az egészben, hogy több iskolát végzett, diplomás emberekről beszélünk. Tehát egy ekkora sokaságra nem lehet csak úgy ráfogni, hogy buták lennének. (Csúnyább szavakat meg végképp nem szeretnék használni.) De a létszámot tekintve ugyancsak nem mehetünk el a rendvédelmi dolgozók „darabszáma” mellett. Egy ugyancsak többezres állomány kiesése a rendszerből finoman fogalmazva is nem kis galibát okozna.

Szigorúan magánvélemény egy sajnálatosan megosztó élethelyzetről. Jelesül, hogy elég nagy vitákat vált ki, hogy bizonyos helyzetekre kinek és hogyan kell megtanítani a gyerekeket. A szülőnek vagy az oktatási intézménynek. Örök vesszőparipám a köszönés. Ebben viszony van egy tényszerű szituáció. Amikor a nebuló először lépi át az intézmény kapuját, még nem lehet ráfogni, hogy az óvodának, iskolának (kinek-kinek melyik volt az első) kellett volna megtanítani az üdvözlésnek ezt a formáját.

Egy biztos, az iskolákat nem lehet csak úgy hipp-hopp bezárni. Még akkor sem, ha gyerekkorunkban gyakran emlegettük, hogy kenjük be szalonnával az oldalát, hátha megeszik a kutyák.

Kétségtelen, hogy én sem voltam mindig nagy pedagógusbarát. Ennek okai elsősorban a kölcsönös – még egyszer hangsúlyozom a kölcsönöstisztelet hiánya miatt. Aki viszont ezt helyre tudta tenni, azzal az átlagosnál szorosabb viszony is kialakulhatott.

Talán ott kellene valahol kezdeni a pedagógusok megértését, ahol magunk is legnagyobb ellentmondásokkal küzdünk velük szemben. Úgy neveljék a gyermekeinket, ahogy nekünk tetszene, de valójában nekünk sem sikerült. Eközben persze tanítsák meg őket mindenre, hiszen otthon nem nagyon tudunk benne segíteni. (Különösen, ami a tananyagot illeti.)

Világos, hogy a vírushelyzet egy másik szakmának, az egészségügynek a közvetlen beleszólását is hozta a közéletbe. De azt se felejtsük el, hogy a COVID-19 publikálásába talán még több ellentmondást „sikerült” belecsempészni. Ezek a tényezők pedig a hitelességre vannak rendkívül rossz hatással.

Kép: pixabay

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával