Napról napra belefutunk a neten, meg a való világban is, különféle átverésekbe. unokázós csalók, „termékbemutatók”, telefonos „akciók”, hagy ne soroljam…
Ezek a hírek arra (is) jók, hogy jól „kiröhögjük”, a másikat, rosszabb esetben pocskondiázzuk egymást a neten. Persze: velünk ilyen nem történhet! Most mondhatnám, hogy azért hagytam magam, hogy megírhassam. De, háááát ki, ha én nem! Az pedig, hogy miért nem dokumentáltam hitelt érdemlően, ugyancsak olvasható a bejegyzés végén.
Régen írtam már boltos történetet, de szerencsére van a családban olyan, aki sűrűbben jár oda. Így ha időnként én is betévedek, senki ne csodálkozzon, hogy velem „mindig” történik valami. Gondoltam, elmegyek végre a „Madarasba”, csak megnézem magamnak azt a csirke farhátat. Na, jó, nem akarok itt álszenteskedni, nem magamnak szántam. Megleptem a kollégám kutyáját, ha már nekünk nem lehet otthon ilyen szőrös jószágunk. Hagy élvezze egy kicsit az árstopot, a fene tudja meddig tart még.
El is indultam nagy lendülettel a főbejárat felé, amikor egy nagy batár autó fékezett mellettem. Illendően köszönt a méretben hozzáillő sofőr. Majd tört magyarsággal az alábbiakat részletezte: Ő egy török üzletember, (ennek lesz még jelentősége) aki egy konferencián vett részt a városunkban. Viszont megmaradt neki egy VIP ajándéka, amit nem tudott volna felvinni a repülőre, így szívesen nekem ajándékozná. A kicsit befordult lelki állapotomnak még jót is tett, hogy így „bejövök” neki. Nosza, lássuk! – mondtam. A testfelépítését meghazudtoló mozdulattal nyitotta ki a kocsija hátulját, és már mutatta is a hatalmas „fényes edény” készletet, amelyen valóban az óriáscég logója feszült. Bemutatta a tartalmat is, amiben valódinak tűnő csomagolási anyagok voltak, még ha az egyik csetres egy kicsit használtnak is tűnt. Lényeg, hogy kisebb átrendezés után befért az én autóm hátuljába is. Kérdeztem, hogy mit ér ez a dolog, és az ugyancsak hitelesnek tűnő dokumentumok alapján, a szetten 1.350 EUR-t olvashattam. Igaz 1-1 edény külön-külön is 3-400 EUR volt, és minimum 10-12 lehetett benne. Boldogság, mosoly és elégedettség mindkét oldalon. De az „úr” még rátett egy lapáttal, pontosabban egy valódi gyapjú ágytakaróval. Ez is kb. 300 EUR volt, de természetesen ajándék. Na, ekkor kerültek elő a kések, de félreérés ne essék nem a hátamba állítva, mint Rejtő Jenő: Piszkos Fredjében. Ez is úgy 300 EUR. Így a teljes „szuvenír” a mai erős és stabil forintban mérve úgy 800.000,- körül lehetett. Mindketten elégedetten sóhajtottunk. Csomagtartó lecsuk… központi zár be… éééééés akkor elindult bennem a kisördög… Hol lehet itt a csalafintaság? – gondoltam magamban.
Ingyen sajt csak az egérfogóban van!
De mielőtt megszólaltam volna, megelőzött a „nagydarab”. Az ajándékozó annyit kért, – közölte – hogy nem adhatom el. Ez így rendben is lett volna. (Még úgyis, hogy a fele sem férne el a konyhaszekrényemben.) Viszont annyi hozzáfűzni valója lenne – folytatta – hogy a postaköltséget ki kellene fizetni. Ez „csak” 123.000,- Ft. Kicsit belegondoltam, hogy a nálam lapuló csekkeket is be kellene fizetni, de még nem találkoztam a postással. Na, akkor ez most hogy jön ide? A postásautó zöld és furgon, tudom, mert naponta jár a céghez. De az igaz, hogy nem mindig csenget kétszer, mint a filmben. Valószínűleg meglátszott rajtam az értetlenség, igaz ezt már nehéz is lett volna titkolni. Máris mondtam, hogy nyitom a csomagtartót, és mindent azonnal visszaadok. Nem-nem, hiszen ez ajándék, így is, úgy is megtarthatom – mondta rögtön. De egy „becsületes neppernek” mindig van „B” terve. Tulajdonképpen másképp is meg lehetne oldani – közölte – csak egy kicsit adakoznom a kellene a kultúra javára. A történelmi hagyományainkat tekintve a nagy török-magyar barátságnak mély gyökerei vannak. (Főleg most, hogy a magyar-lengyel egy kicsit elhomályosulni látszik. Még akkor is ha újdonsült nagyasszonyunk, pont oda látogatott először.) Végül is igaza volt, hiszen ők is végigdugták az országot, mint a tatárok, a németek, az oroszok (vagy akkor épp szovjetek) meg fene tudja hány nép Európában.
Valószínűleg a „kultúrbarbárság” is lerítt az orcámról, hiszen ezt látva lehangolódni látszott a „jótevőm”. Ezt megerősítettem azzal, hogy az ismeretlen kultúra számomra nulla forintot ér. Közben meg amolyan „dejavü” érzetem lett. Ismét nyúltam a távirányítóhoz, hogy nyitom a csomagtartót, de megint leintett. Ez ajándék, és mit szólna a „zasszony” ha a takaró nem melegítené a derekát. (Azt nem tudja a csávó, hogy ha fizettem volna, akkor otthon a hátamban kellett volna a késeket megszámolni.) Na, de a „C” terv még hátra volt. Ha már eddig nem tudott meggyőzni, legalább adjak egy kis pénzt benzinre, mert lehet, hogy nem lesz nekik elég a reptérig. (Na, itt már kezdett ez kicsit felmenni bennem a pumpa. Még úgyis, hogy csak defektjavító volt a kocsiban.) Ekkor már Isten se tudott megállítani abban, hogy nyissam a csomagtartót, és (bár szomorú szívvel) megváljak a tartalmától.
Hol itt a hitelesség, a dokumentálás? Ugye ez is csak valamiféle szemfényvesztés! Egy túrót! Higgyétek el, nekem is megfordult a fejemben, hogy előkapom a telefont, és lefotózom. Az „árut” és a „palit” is. Igen ám, de addigra ott áll mellettem ismét az „óriásmerci” járó motorral. Még azt kellett volna, hogy kikapják a kezemből a (céges) Iphone-t, és „tűz csucsu”. (Kommentben várom a film címét, honnan való az idézet!). Végül is ez a verzió is megért volna 123 ezret.
Most épp leltározok a csomagtartóban: Vontatókötél, „bikakábel”, szerszámkészlet… úgy látom minden meg van. Akkor hol itt a probléma? Nem jöttem ki rosszul a történetből. Miért is? Mert amikor felpillantottam az ismételt bezárás után, csak feltűnt a rendszám: román…
Általánosságban elmondható, hogy nem vagyok egy szerencsétlen ember. Még akkor sem, ha az életben nem mindig a megfelelő oldalán álltam a „kuki”-nak. De, ha már úgyis útba ejtettem a postát, vettem néhány kaparós sorsjegyet. Hátha tudok majd egy kicsit adományozni a kultúra oltárán.
Kép: Pixabay
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával
