A helyváltoztatás ősi emberi „hagyomány”. Senki sem képes hosszútávon megülni a fenekén. Hacsak nincs „rákényszerítve”.

Az elmúlt év vége is igen szomorú volt sokféle szempontból. Ismert és (a többség számára) kevésbe meghatározó emberek távoztak közülünk. De a halál nem válogat. Elhunyt Pelé, az „ex”-Pápa, és persze sokan azok közül, akit csak a szűkebb közösségük tartott fontos embernek.

A gyorsasággal ellentétben szándékosan húztam, halasztottam (lassítottam) a témát, bár tudom, ezzel nem csökkent a „sebességláz”. Még egy fontos dolog. Kérem, mindenki vonatkoztasson el a konkrét esettől, (ha véletlen ráismerne) mert a teljes ismeretanyag hiánya, nagyon félrevezető lehet. Hagy fogalmazzak inkább úgy, ahogy a filmekben szoktak: „A cselekmény elképzelt történeten alapul. A történet szereplői kitalált alakok, mindennemű egyezésük a valósággal csupán a véletlen műve.”

Több médium is beszámolt egy tragikus balesetről, amelyben egy ember életét vesztette. A vizsgálat megállapította, hogy a sofőr kb. 160 km/h-val közlekedett, így a fával való ütközést esélytelen lett volna túlélni. De a bejegyzés megírásának oka, még csak most következik: Mivel a történet felkerült a világhálóra, óhatatlan, hogy a kommenthuszárok is „beszálltak” az értékelésbe. Egy „véleményvezér” az alábbiakat írta: (Nem szó szerint, csak a lényeget tekintve.) Nincs ebben semmi meglepő, aki szereti a sebességet, annak ez benne van a pakliban. Neki nem jött össze és kész. Kérdezem én nóóóóóóóóórmális?

Van baj, nem kicsi… Az utakon közlekedve látható, hogy a kommentelő nincs egyedül a véleményével. Igaz, hogy az autóban ülve mindenki a maga ura, de ez nem azt jelenti, hogy „királysága” ne lenne hatással a többi közlekedőre. Ahogy az életben sem vagyunk egyformák, természetes, hogy az autóvezetés sem mindenkinek megy „megfelelően.” De ha vannak olyanok – márpedig elég sokan – akin mindenen és mindenki felett állónak képzelik magukat. Két véglet, a büntetőfékezés és a padlógáz között élik az életüket. Nem középen, hanem a két végletben.

Írás közben (meg úgy általánosságban is) – mindig zörög valami háttérzene itthon. A „karma” ezúttal is dolgozott, hiszen a Wellhello - apuveddmeg című nótája csendült fel a rádióban. Én elhiszem, hogy Kölcsey Himnusz-a már egyesek számára elavult. De aki az ilyen dalokon szocializálódva nőtt fel, azoknak biztos más az értékrendje.

B.O.S.S., hashtag yolo
a kocsival a fába belerongyoló
pedig a szpojler a legfainabb lett
irónia, mi az, egy tablet?

Persze, lehet, hogy nálam van a baj, az irónia megértésével. Pedig én már elmondhatom, hogy „laza vagyok, szétszakadok, öreg vagyok, belesz@rok”. De van az a terület, ahol nem ironizálunk. Legalábbis nem a közlekedésben, és nem ott, abban a pillanatban, amikor a gázpedál állásáról kell dönteni.

Hogy is kezdtem az elején, a fenéken maradás „intézményét” előre vetítve? Bár az eszement gyorshajtókat aligha fogják becsukni. „Tevékenységük” egy fix bevétel a költségvetésnek. Tehát van, akinek megéri. Aki viszont nem ér haza, az végképp „megpihen”. Ennél már csak azoknak szörnyűbb, akik hiába várják őket otthon.

Kép: „ismeretlen” szerző (meglett a forrás...)

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával

Ez a bejegyzés az MBBK Bloggereinek összefogásával jött létre. Gondolataink egy téma különféle megközelítése után a kék gombon találkoznak. Kattints bátran!