Már a „klasszikus” időpontnak kikiáltott rendszerváltás óta is évtizedek teltek el. Hát még 1848. március idusa közepe óta. Így egyre nehezebb dolga van „nagyjainknak” hogy valami újdonsággal rukkoljanak elő a beszédeikben. Idén az élet „segített” ebben. Sajnos egy új környezetben „kellett” előadást tartaniuk. Rossznyelvek azt mondhatják: legalább nem kellett őket élőben látni.

Távol álljon tőlem valamiféle „nemzeti” kinyilatkoztatás, de egyébként sem állnék be „dicső” politikusaink végeláthatatlan sorába. (Még ebből az okból kifolyólag sem.) Bízom benne, hogy továbbra is megmaradok „hétköznapi” embernek. Észrevételem persze nekem is van, hiszen ha a magyarságnak, mint nemzetnek az ünnepéről beszélünk, akkor talán ez a dátum az, ami az összetartozást jelképezi. (Még akkor is, ha az utóbbi időben szinte jelképpé vált, hogy lengyel barátaink tapsa között lehetett összegyűlni.)

Először csak egy csak mémekben és „stand up”-os előadásokban hallottuk, hogy Magyarország önmagával határos, aztán már szinte közhellyé vált. Időnként egyesek ebből politikai tőkét próbálnak kovácsolni. A vastag piros csíkon kívül rekedteknek pedig ebből a helyzetből kell megélni. Nincsenek könnyű helyzetben, hiszen az borítékolható, hogy ezek a határok már a (klasszikus értelemben) nem fognak megváltozni – tehát nem átrajzolhatók.

Abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy mind a munkámból, mind a magánélelemből adódóan több ismerősöm is van szinte az összes elcsatolt területen. Természetesen a „statisztikai” merítés hivatalosan nem mérhető, sőt a helyzetük sem egyforma. Így a vélemény is inkább csak helyzetjelentés, mint valami állásfoglalás. Vannak olyanok, akik – fiatal koruk ellenére (vagy éppen ezért) – nem is tudják/akarják megtanulni a „területileg illetékes” nyelvet. Lehet ez akár valamiféle ellenállás, de jelzés is abba az irányba, hogy nem kívánják az életük későbbi részében igénybe venni a helyi élet adta „szolgáltatásokat”. A már magyar útlevelüket felhasználva az anyaállamban keresnek „boldogulást”, vagy éppen ennek reményében még innen is menekülnek. Mások a szakmai vagy éppen családi lehetőséget kihasználva alkalmazkodnak a helyzethez, és mégiscsak ott találnak munkát, párt, ezáltal (meg)élhetőséget. Mindkét „oldallal” beszélgetve – számomra azért egy dolog körvonalazódott. Szeretik és tisztelik a magyarságukat. De ők is tudják, hogy ebből (ott sem) lehet önmagában megélni. Ismerik a magyar történelmet, (időnként jobban, mint az itthoniak). Hagyománytisztelőek, ünnepelnek a magyar naptár, sőt a névnapok tekintetében is. De ezt nem a mellüket döngölve, netán szélsőségesen teszik. Nyilván az adott ország „többi részének” ez még így se mindig tetszik, de ha az ő oldalukat nézzük, valahol érthető.

Milyen volt az én március 15.-ém? Mi általában sörösek vagyunk a barátommal. De ilyenkor mindig az volt a szokás, hogy egy pohár borral koccintunk az ünnepen, mindegy a forradalom vérét jelképezve. Idén nekünk is más volt. „Csak” sör, mintegy végképp eltörölve az ezzel való koccintás tiltását, amiről legendák keringenek, éppen a jeles forradalom lezárása kapcsán. De a rövid konkrét megemlékezés után megint visszajutottunk a hétköznapokhoz. Ugyanis hiába a jeles ünnepek, a hangzatos jelszavak, ha a nem tudjuk kezelni a naponta felmerülő problémákat. A földrajzi távolságokat már leküzdöttük (ahogy a betegségek is). De úgy tűnik, hogy az emberek közötti távolság mégis egyre növekszik. (Most nem az ajánlott 1 méterre gondolok). A legfontosabb feladatunk, hogy ebben érjünk el valamiféle változást.

Végezetül idézek egy régi írásomból, – amolyan ütőkártyaképpen – a nagy „állampolgársági láz” idejéből. (Csak, hogy a lustáknak ne kelljen hosszasan keresgélni.)

Bármennyire is szeretném, nem mehetek el a napi politikai események mellett… Barátkozunk a körülöttünk lévő őshonos és „keletkezett” országok népeivel, köztük a magyarsággal. Látványosan indult az a folyamat, amellyel – a kettős állampolgárság lehetőségét is meglebegtetve – közelebb hozhatjuk őket az anyaországhoz. Bááááár ez a nagy lendület mintha egy kissé alábbhagyott volna az utóbbi időben. Az Európában zajló folyamatoknak köszönhetően a papíron is magyarrá válás mintha vesztett volna a jelentőségéből. Pedig a határainkon kívül rekedteknek ez több mint puszta szimbólum. Tízezrével érkeznek a kérelmek Erdélyből, a Felvidékről, sőt Amerikából(!). A Vajdaságban élő magyarok számára pedig egyenesen köldökzsinórt jelenthet(ne) az itthoni személyi igazolvány. De a kérelmek elbírálása (papírok „elkallódása”, hiánypótlások szaporodása miatt) mintha vesztett volna jelentőségéből. Netán megijedtünk, hogy ők is bevándorolnának? Döntsük el végre, hogy mi akarjuk e? Köztük (még) vannak, akik igen!

Jumbóka és a #Fejszelep

Kép: #BloggerKépző