Parlamentális „hülye”-ség

„Ingyen” téma? Akár… hiszen boldog-boldogtalan rákattan egy ilyen „hülyeségre”. Ez mindenre jó. (Vagy mindenre „is”, ahogy manapság „divat” fogalmazni.) Pedig ez is mekkora „hülyeség”.

Feltűnősködni, lejáratni valakinek önmagát, vagy mást hozzásegíteni ennek kidomborításához mekkora „hülyeség” már. Lényeg, hogy ebből nem lehet jól kijönni, egyik „oldalról” sem. Sőt, jöhet az önirónia, az önkritika. Ami még feltűnik ennek kapcsán: az álszenteskedés! Vagy... a képszerkesztő összekeveri az illusztrációt a "Bálint"-napi kollekcióval.

varazsszavak.jpg

Várhelyi Olivérnek, az Európai Bizottság szomszédság- és bővítéspolitikáért felelős biztosának titulusa most több szempontból is aggályos lett egy kicsit. Azzal, hogy most gyakorlatilag „lehülyézte” Európát. Ezek után egy ilyen közösségnek, nem hogy a tagja, de még a szomszédja se nagyon kíván lenni senki. Tudom, ez is csak egy „hülye” játék a szavakkal. Mint ahogy az sem mindegy, hogy „hülyéskedni”, vagy „lehülyézni” valakit. Vigyázat, a tett nagyon is elítélendő! De ez ellen puszta „látvány-hőbörgéssel” küzdeni, nagyon keveset ér.

Nem a megfelelő időben kikapcsolni mikrofont, kb. olyan, mint amikor már azt hitted, hogy letetted a telefont. Nagyon érdekes lenne egy olyan összeállítás, hogy milyen mondatok hangzanak el abban a 10-20 másodpercben, miután letettük a telefont. Főleg a mostani „okostelefonos” korszakban gyakran előfordul, hogy mellényomunk a gombnak, és azt hittük, hogy vége…

Nem lennék az ellenzék helyében. (Most sem, meg úgy egyébként máskor sem.) De itt különösen „hülyén” jön ki, ha a „hülyeséget” kell megmagyarázni. Ráadásul úgy, hogy ez sem (egészen) hiteles. A történteket, és a reakciókat az Index is idézte a cikkében. Rónai Sándor (a DK EP képviselője) azt mondta: „Európában ugyanis nem szokás „lehülyézni” azokat, akikkel esetleg nem értünk egyet.” Természetesen nem akarom Várhelyi Olivér „érdemeit” kisebbíteni azzal, hogy inkább Rónai Sándor szavait „forgatom ki”. De azzal, hogy az egyik „hülyeséget” egy másikkal próbáljuk „megmagyarázni”, szerintem nem vagyunk előrébb. Egymást „lehülyézni” ugyanis nagyon is európai szokás – sajnos. (Sőt nem csak európai, hanem világjelenség becsmérelni a másikat.) Az más kérdés, hogy erre bizonyos népeknek vannak finomabb kommunikációs módszerei. De ezek lényege azonos.

Nekem is van olyan német ismerősöm, aki ha nagyon csúnyát akar mondani, akkor magyarul káromkodik. Sőt, sokan még büszkék is arra, hogy a mi nyelvünkön lehet a legcifrábban kimondani a kimondhatatlant. Egyesek a magyar szavak tanítását valamiféle trágársággal igyekeznek felvezetni a külföldi partnereknek. Na, jó, az „Egészségedre” után. A gyerekek is könnyen tanulják meg ezeket a kifejezéseket. Ééééés mi, „okos felnőttek” hogyan reagálunk? Nevetünk, tapsolunk, vidáman ismételjük. A kiskorúak alá meg nem is kell nagyobb lovat adni.

Félreértés ne essék! Természetesen nem szabad „hülyézni”. Sem itt, sem máshol. De ez itt nem viselkedéstan, és nem is pszichológia. De akinek a vérében (vagy legalábbis a hétköznapjaiban) benne van, hogy időnként elszólja magát, az egy „óvatlan pillanatban” is megteszi! Aki szidja a párját, a kollégáját, a főnökét, a Jóistent, ott előbb-utóbb élesben is kijön!

Meg van a nagy hír, ami csak azért nagy, mert ezt mondjuk arra, ami nem hír. Nem mond le Várhegyi Olivér. Naná, majd „hülye” lenne. Így nem az, hiszen ő „csak mondta” Mindenki más az, csak Ő a „helikopter”. Mindenki felett áll, majd ő megmondja. A parlament nem irodalmi kávéház. Sem a magyar sem az európai. De aki nem tud viselkedni, menjen a stadionba, az az ő terepe. A „gazdája” talán tud neki intézni ingyen belépőt, ha már ennyi ilyen hely megszületése felett bábáskodott. Oda úgysem focizni megyünk. Sőt már nézni se nagyon. Csak balhézni. Bár azért meg kár ilyen drága cirkuszt építeni.

Ha ő nem, akkor majd valaki más jól megmagyarázza a történteket. Hiszen erre is van apparátus. A „főnök” se köhögött, meg sem hűlt. Igaz mindenki látta. Persze nem személyesen, mert oda kevesen mentek. De a TV-ben? Vagy az nem hiteles? Már a „saját” csatornájuk sem?

Nekem is volt a „hülyézésnél” sokkal durvább korszakom is. Szerencsére egy kicsit visszafejlődtem ez ügyben, így bizton állítható, hogy lehet lejjebb adni. Van tehát olyan dolog, amiben érdemes hátrébb lépni. De én is álszent lennék, ha azt mondanám, hogy többet aztán soha…

Tudom-tudom, életünket végigkíséri a káromkodás. Sőt már a „létrehozásunk” pillanatát is a legtöbben csak trágár módon tudják kifejezni. (Főleg, ha nem is szándékos volt az utódnemzés.) De aztán minden élethelyzetben visszaköszönnek a „jól ismert” szavak. A focipályán, a közlekedésben, a moziban, és még nem is egy Eddie Murphy filmet ragadtam ki.

Hiába, no! A Valentin nap után kifogytunk a szép szavakból. Legalábbis azok, akiknek a hétfő után nem a szerda következett. Remélem a „hívőknek” nem az álszenteskedés volt a szerepük, és a „varázsszavaknak” valódi tartalmuk volt, mint pl. a linkelt zenében. Nekünk „hülyéknek” meg maradt az, hogy vagy önkritikát gyakorolunk, (ugyancsak dalban) vagy rákenjünk, rosszabb esetben rá is mondjuk másra a „hülyeséget”.

Ebben az írásban a „hülye” szó – ezzel együtt – 18-szor „hangzott el” (Ebben nincs benne az idézett zenei link tartalmi része.)

Kép: facebook

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával