Felszállt a lila köd! Így az látható alatta, hogy a hosszú ideig fekete bárányként emlegetett helyi focicsapaton a fehér is uralkodó színné változott.
Mindenfajta helyi kötődés (ha szeretném az idegen szavakat, azt mondanám: lokálpatriotizmus) arra sarkallja az embert, hogy büszke legyen a hazájára, vagy közvetlen szülőföldjére, városára. Még olyan esetben is, ha személyesen nem sok köze van a sikerhez. Így vagyok ezzel én is Kecskeméten.
Ha valamiért, akkor most mindenki csodaként tekint a városunkra. Úgy is, hogy az NB1 harmadik periódusának lassan a derekán, a tabella 2. helyén áll a csapat. Emlékezzünk csak vissza, hogy is indult az ősz! A „szakértők” arról beszéltek, hogy ki lesz a másik kieső csapat a Kecskemét mellett. Hogyan kérem? A „megmondó ember” azért az aki, hogy a „csoda” végén meghívjuk azért, hogy meglepetésről beszélhessen? Félreértés ne essék, eszem ágában sincs (hozzá nem értőként) megkifogásolni a fizetett „szakemberek” tudását. De azért jól esik lelkes szurkolóként a söröspohárral megérinteni a képernyőn keresztül az „illetékesek” buksiját.
Jaj, eszem ágában sincs személyeskedésig vinni a tudásbéli különbségünk látható jegyeit. Sokkal inkább más foglalkoztat. Azt is bevallom, hogy az alábbiak már régóta nyomták a lelkemet. Próbáltam húzni-halasztani a bajnokság végéig. De eddig tartott, és most kibukott. Meddig tartható együtt ez a „csodacsapat”? Éééééés, ami végül kiváltotta, hogy éppen most írjam meg. Egyre több „sajtóhír” kezdődött azzal a „szenzációs” hírrel, hogy ezt vagy azt a „Hírös” városi játékost keresték meg jobbnál jobb ajánlattal. Ezekre reagálva csak a klasszikus felütés ugrott be:
„Apa… kezdődik!”
Az, hogy a KTE-nek jól megy, és ebben a bajnokságban kitűnően szerepelnek, aligha kétséges. Innen már bukni sem lehet nagyot. De az is biztos, hogy az évad végén ez kérdéseket vet fel mindenkiben. Edzőben, játékosban, vezetőségben, támogatókban, hagy ne soroljam tovább… Mit helyez előtérbe ilyenkor egy futballista? Az anyagiakkal kezdem, mert akit ez nem foglalkoztat, arra joggal mondhatjuk, hogy nem „normális.” Csapatszellem, család, élettér, és további számtalan olyan körülmény, amelyeket figyelembe kell hogy vegyenek az érintettek.
Geszti klasszikus ismét: „Ki a bolond és ki a normális, a különbség néha minimális.”
Hogyan lehetne együtt tartani egy ilyen társaságot? Persze, hogy (majdnem) minden a pénzen múlik, de azért van más is. Kérdés ezek mennyit nyomnak a latban. Gyorsan hozzátéve, hogy a „boltban” semmi mással nem lehet fizetni.
Na, de mennyit fizetnek egy játékosnak? Nyilván a mostanit se tudom, de azt sem, hogy máshol mennyi az annyi. Egy biztos, több mint az Alföld közepén. Nekem ne mondja senki, hogy nem gondolkodik el akkor, ha azt mondják: gyere, mert itt kétszer annyi! Már pedig egy „kiscsapat” esetén ez több, mint életszerű! Egyetlen játékos esetén ez még nem lehetne gond, hiszen a támogatók is tudnak duplázni. Na, de egy csapat esetén ez gyorsan hatványozódik. Lehet, hogy az edzőt meg lehetne fizetni, de ő is csak egy a „csapatból”. Sőt, vele van egy nagy baj: nem lőhet gólt. Persze a nagy „Ő” a szakmai tudása mellett biztosan levizsgázott közösségépítésből is. Mert azt senki se gondolja, hogy ez a gépezet csak úgy magától működik.
„Mondják”, a foci a világ legnagyobb „pénzmosodája”. Nem csoda, hogy egy ekkora mosógépbe sok minden belefér. Nyilván az irigyek összehordanak tücsköt-bogarat, hogy nekik egy ilyen infrastruktúra mellett is csak a teknő maradt. De az is igaz, (lehet) hogy ekkora pénzügyi ösztönző erő csak a megfelelő „politikai” támogatással tartható karban. Csodálkozunk, ha összemossák a fehéret a lilával? Mert így külön-külön, vagy legalábbis párban nagyon jól mutat a kecskeméti fiúk meccs-szerelésén. De a felütés kapcsán nem véletlen, hogy az első 1-2 bedobott név után, a leginkább „támogatott” csapatok jelentkeznek „kérőként”.
Ami tényként kezelhető, és minden „félelem” nélkül leírható, azt azért szögezzük le. A KTE-ben olyan játékosok is szerepelnek, akik valamelyik „nagy csapattól” érkeztek kölcsönjátékosként. Na, majd most elválik, hogy a „kölcsön kenyér” visszajár e.
Nem írtam neveket. „Sajnos” nekem nincs olyan „háttérbázisom”, ami (vagy aki) a nehéz napokon is kiállna mellettem. (Itt kevés lenne a „liberó”, az meg egyébként is a röplabdában van.) A közelállók biztosan tudják, kikről van szó, akik meg távolról szemlélődnek, nem sokat mondanának a nevek. Akik meg „meggyőződésből” ítélnék el a leírtakat, azoknak figyelmébe ajánlom a „hivatalosan a sportra esküdött csatorna” egyperces hírcsokrát, még a meccsek szünetében is!
Hajrá lilák!
Kép: wikipedia
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával
