… kell ahhoz, hogy eljussunk idáig?

Aki már legalább eddig elért az olvasásban, az láthatja, hogy nem elírás vagy helyesírási hiba történt. De mielőtt tisztán nyelvi vagy matematikai „problémát” látnánk, vessük el gyorsan ezeket a szálakat is.

Nagyon „szerencsétlen” egy helyzet az biztos. Engedtessék meg, hogy ezúttal „kivegyem” a vallási irányt a karácsonyi történetből. Így muszáj, hogy a „B tervet” a családi vonalat tegyem előtérbe az időzítés kapcsán. Hogy pont ilyenkor kelljen a két legbiztosabb támasz (pontosabban annak kellene, hogy legyen) konfliktusának kicsúcsosodni (mint egy fenyődísz) azért mégis csak érthetetlen. Tudom, a „politika” mindent felülír, de ez talán azt is „megmagyarázza”, hogy miért van „e lángoktól ölelt kis ország” ebben a helyzetben.

Ellentmondások a karácsony(fa) körül… mellett, előtt, alatt.

A „Holnap halnap” munkacím után egy kicsit át kellett értékelni a „felütést”. Hiába no, ha az ember egy kicsit is kiveszi a részét a karácsonyi előkészületekből, óhatatlan, hogy meg ne csússzon 1-2 dologgal. A digitális „jóllakatás” inkább hátrébb sorolható az ünnepi betevő falatoknál, ez aligha kétséges.

Nagyon szomorú viszont azt látni, hogy ilyenkor sem lehet békén hagyni másokat amiatt, mert ott eltérőek a szokások, mint saját köreinkben. Pedig a karácsony olyan ünnep, amely leginkább mutathatna az „elfogadás” irányába. Azon veszekedni, hogy a bejgli repedten az igazi, vagy inkább „tökéletesen”, tényleg nem „normális”. Mint ahogy azon sem, hogy, hogy a pék süti vagy a cukrász. Közben a „hanyatló” nyugaton tiltják a mákot, mert hogy kábítószer meg jaj, jaj, jaj. Itthon meg, ha nincs benne legalább 50% a fekete anyagból, akkor azt nem is lehet bejglinek nevezni.

… meg a kormánypropaganda (is). Sőt, még csak nem is „időjárás- és vízállásjelentés következik”.

Néhány napja szó volt róla, hogy a FIDESZ-ben mennyiféle „látszat” intézkedést tesznek, bár egyik-másiknak olyan fedezethiányos szaga is van. Az utóbbi időben viszont bebizonyították, hogy még segítik is Magyar Pétert.

Más szavakkal a bevezető, Szentkirályi Alexandra ajánlásával (INDEX): „Az a bizonyos gyűrű meg lett csókolva Magyar Péter kezén.” Háááát a FIDESZ szegedi „háborúellenes” gyűlését végignézve szerintem több puszi csattant Orbán Viktor hátsóján.

Én abban a „szerencsés” helyzetben vagyok, hogy egymás után kétszer is személyesen jelen lehettem Magyar Péter gyűlésén. Ugyan mit tud mondani, ráadásul egy olyan városban, ami egyébként sem túl „kormánybarát”? Éééés akkor még finoman fogalmaztam. Így tulajdonképpen adta magát a helyzet, hogy a kecskeméti „előadás” után ne legyen sok szóismétlés. De, ahogy szoktuk volt mondani, az élet nagy „rendező”, így a heti események után volt miről beszélni.

Újabb területre mondta ki a kormány, hogy „irgum-burgum”.

Már a csomagszállításnál is behúzták a kéziféket egyes szolgáltatók. Ahelyett, hogy a gázra lépnének, ebben a nagy hajtásban. De nem ez az egyetlen terület, ahol próbálnak fentről „látványos” intézkedéseket hozni.

Régóta tologatok egy témát az „asztalomon”. Magam sem tudtam, hogy mi adja meg az utolsó löketet. Félreértés ne essék „látszólag” teljesen szimpatikus, lépések sorakoztak az utóbbi időben a kormány részéről. Nyugdíjas utalvány, 13. és (ha részben is, de) 14. havi nyugdíjfizetés belengetése. Ugyancsak szépen hangzik az EURO-árfolyam „rendeződése”, illetve az üzemanyagárak csökkenése. (Sőt akciós utalványok osztogatása.) Mindezekkel párhuzamosan ugye azért tudjuk, hogy még mindig a rajtvonalnál toporgunk, nem csökkentek a háborús konfliktusok a világban. Sőt a szomszédunkban zajló harcoknak sem látjuk még a végét, a többszöri határozott „kijelentések” ellenére. Honnan lett hirtelen pénz? Mert azt ugye senki nem gondolja, hogy előállt valaki a belső körökből, hogy elég, neki nem kell több.

Kicsit mesebeli álomvilágnak hat, mintha Alice indulna „csodaországba”. Azért nem mindegy milyen hangra van beállítva az ébresztőd.

Bár a „csodák” általában 3 napig tartanak, azt hiszem ezt azért így három nap elteltével is még csak „ízlelgetjük”. De azért lépjünk egy kicsit túl a kóstolgatáson!

Egy biztos: nem az adventi készülődés határozza meg a mindennapjainkat. Az alap felvetés igaz. Igen, „A” Győzike lányáról van szó, aki a Külgazdasági- és Külügyminisztérium kommunikációs osztályának delegációjával utazott az orosz fővárosba. De hogy került oda? – kérdezhetik sokan, akik „sablonokban” gondolkodnak. Na, nem ennek a konkrét ügynek jártam utána, ahhoz azért kevés vagyok. Meg „semmi közöm” hozzá, persze ez azért erősen idéző jelben. Jó-jó annyira nem vagyok naiv, csak a „véletlen” műve lenne. Vannak bizonyos dolgok az életben, amelyekre én is azt mondom, hogy: sors-„szerűség”. Ez azért nem az. De tessenek már egy kicsit belegondolni abba, hogy milyen lehetőségei vannak egy fiatalnak, hogy felnőtt élete hajnalán hozzájusson egy ilyen munkához.

Az ünnepre való készülődésnek mindenképen a lelki megbékélésről kellene szólnia. Elvileg…

Így vagy úgy, de a karácsonyt (majdnem) mindenki megünnepli valahogy. Lehet ezt vagy azt előtérbe helyezni, de a szenteste fogalmát mindenki ismeri. Így ennek „sikere” aszerint is borítékolható, hogy milyen is volt az odáig vezető út. Lássuk, hogy harmadszori próbálkozásra sikerül e valami ünnepi hangulatot „varázsolni”.

Hogy ezek a megközelítések mennyire ellentmondásosak is lehetnek, „jó” példa rájuk az előző két hét zárása. Az első adventi nap inkább magánjellegű megközelítésre utal, míg a második főleg a közélet „hangzavarában” telt. Itt meg is állhatunk egy pillanatra. Nyilván mindenkinek a magánélete a legfontosabb. (Már akinek van egyáltalán, és ez nem csupán az egóban teljesül ki.) Akkor értsük úgy, hogy a legszűkebb köreivel kiegészítve, ami lehet családi, baráti, illetve a hitbéli tevékenységével összefüggésbe hozható esemény. De szabad e teljesen figyelmen kívül hagyni a tőlünk távolabb állókat, vagy olyan dolgokat, amelyekre azért eléggé odafigyelünk a normál hétköznapokon? Mert ugye a „közélet” lenne a másik oldal.

Nekünk a Télapó hozta el a jelenkor Magyarországának legismertebb „szónok-párosát”, Orbán Viktort és Magyar Pétert.

Lassan kezdem megérteni, hogy miért „kellenek” ezek a személyes látogatások, mindenkinek a saját városában. Remélem sikerül átadni.

Nyilván mindenki valami szívhez közelebb „meglepetésre” számított, de nekünk ezt dobta a naptár. Na jó, van akinek a „csücske” csak értük dobog. Lelkük rajta. Annyiból persze érthető a dolog, hogy az elkövetkező évek sorsa az ő kezükben van. Persze most még csak közvetve, hiszen a szavazócédulákat a mi „mancsunk” dobja az urnába.

Mondják, hogy az adventi készülődést 4 gyertya jelképezi. „Na, fogd meg a söröm!”

Arról persze lehetne vitát nyitni, hogy kinek a „micsodáját” kellene megfogni, de hogy minimum a fülét az tuti. 127 (meg még egy fél) milliárd azért elég sok ahhoz, hogy csak úgy elsétáljunk mellette.

Mindenki másképp éli meg az ünnepekre való felkészülést. Nem is szabad szigorú szabályok közé szorítani.

Nem csak az ünnep megélése, hanem az arra való felkészülés sem lehet „előírások” szerinti. Sőt, én is átéltem már máskor, másképp is ezt az időszakot.

Már a címmel több szálat nyitottam meg mint kellene, – ahogy szoktam – de most igyekszem majd egy témára összpontosítani, a vasútra. Ahogy a „klasszikus” mondja: „Arccal a...” Jó, azért lehetne egy kicsit kisebbel...

Persze-persze, fordulhatnánk a kastélyok felé is, se most maradjunk a sínpároknál. Már csak azért is, mert az előbbi „magánügy”, az utóbbit meg mégiscsak többen vennék igénybe.

Új név, új „hiszti”, de csak annyi történt, rájöttünk, nem is olyan fontos.

Budapest „legfelsőbb” irányítói testületében még mindig nincs „helyettes”. Most új arc tűnt fel – természetesen csak ennek a pozíciónak a kapcsán – de ennek máris van jelentősége. Ismét van miről beszélni. Pontosabban, ha már megnevezték Tűttő Katát, akkor kiről.

Kétségtelen, hogy a törvények azért vannak, hogy be kell „őket” tartani! Azt meg tudjuk, hogy mai „modern” világunkban „egyesek” már az alapokat szeretik „másképp” értelmezni, amivel az egésznek a komolysága is „megkérdőjeleződik”. A Főpolgármesteri Hivatalban „majdnem” leképezték azt a helyzete, amit egy „kicsit” magasabb szinten naponta látunk. Csak egy „picit” másabb a helyzet, Pesten még mindig nem sikerült megválasztani „A” helyettest. Na, hátha majd a Télapó elhozza!

Nem, nem, nem, nem nem, nem, nem megyünk a VB-re. Most sem, mint ahogy már csaknem 40 éve.

Benne vannak pakliban, hogy egy ilyen címért is jár majd valami „bünti”. De nagyon remélem, hogy az „illetékesek” belátják, hogy ez a helyzet bemutatására irányul, és nem a gyűlöletkeltésre. (Arra ott vannak a „hivatásosok”, ráadásul nem feltétlenül a szurkolók között, hanem náluk jóval magasabb szinteken.) Sőt, aki figyelemmel kíséri az írásaimat, láthatja, hogy igenis kiállok a sportszerű szurkolásért, és elítélek minden szélsőséget.

Szeretjük a rövidítéseket, mozaikszavakat, mert egyszerűen, gyorsan célratörően lehet őket használni. Természetesen a cím első szava nem ebből a fajtából való. Ez egy „kisípolás”.

A település már harmadszor volt közös, így mindenkinek „egyszerűbb” volt a dolga. Egyszerre lehetett róluk beszélni.

Bevallom, én azok közé tartozom, akik Győrben tanulták meg a VBK jelentését. Vörösbor kólával. Ennek aztán volt kis, és nagy változata. Sőt, volt rókalelkű utóhatása is, igaz, ebben nem lehetett kimutatni a veszettség jelét, legalábbis nem a „klasszikus” kivitelben.

Ennek igazából „őszinte” műfaja volt, bár nem egészen úgy, mint a FIDESZ és a TISZA pénteki megjelenésének. Az egyiknek egy kordonokkal és paravánokkal eltakart, a másiknak pedig egy nyílt megnyilvánulása volt látható. Pontosabban az „egyik” oldalról is megmutatkozott a megjelen(ít)és, csak az inkább a jövőbe mutató elbujdokolás módszere. Látszik is, hogy szükség is van a gyakorlásra. Egyfajta tűzriadó próba, felkészülés a valódi helyzetre. Az hogy Budapesten ezt így kelljen megélni, ahhoz már „hozzászoktunk”. De, hogy egy évtizedek óta FIDESZ-es városban is így „történjen”, valóban vészhelyzetet mutat.

Mindent mérünk. Kilóra, literre, méterre… illetve centire. De, hogy az időt is az utóbbi mértékegységgel hozzuk összefüggésbe, ennyire még soha nem gondoltunk bele.

150 nap, 150 centi, ennyi választ el bennünket… csak még azt nem tudjuk, hogy mitől. Mindenki találgat, elemez, (ironizál, heccel, gyűlölködik) reménykedik. Ja, és sürget.

Ki ne turkált volna anno a mama varródobozában, a ’70-es évek elején. Már természetesen azok közül, aki már akkor megtehette. „Kés, villa, olló…” – szólt ugye a mondás, de a centi az szabad préda volt. Aki megszerezte, azé volt akkor a világ! Ééééés akkora amekkorának ő mérte. „Elvan a gyerek, ha játszik!” – mondta a mama, és ment a dolgára. Mi meg… elképzelni se tudtuk, mi lesz akkor, ha majd eljön a mobiltelefonok, a facebook kora. Sőt ha megjelenik Magyar Péter.

„Messze” még az évvége, de már megindultak a pletykák az „évadzáró” jutalmakról, „pulykapénzről”, vagy nevezzék bárminek is…

Távolodjunk el végre egy kicsit a közvetlen politikától, vagy annak ránk „kényszerített” hatásaitól. Ha mással nem, legalább ezzel „örvendeztessük” meg magunkat. Épp elég baj, hogy mégis mindig oda kanyarodunk vissza.

Hozzám közelállók már tudják, hogy „óvatosan” kell velem beszélgetni, mert előbb vagy utóbb a képernyőre kerül az „interjú”. Most is egy ilyen történek következik. Bár közvetlenül egyikünk sem érintett, bárkivel előfordulhat, hogy közel kerül egy ilyen helyzethez.

Nem sok „különlegesség” volt a magyar küldöttség amerikai látogatásán, legfeljebb a nagyságrend. Repülős interjúk, munkaebéd-körítés, sajtótájékoztató, elégedettség.

Szélesre tárta a Fehér Ház ovális irodájának ajtaját az elnök. Muszáj is volt ekkora átjárási lehetőséget biztosítani, hiszen régen járt már ekkora társaság arrafelé egyszerre. Főleg, hogy ez az iroda korábban sokkal meghittebb megbeszélések színhelye volt. Persze csak a lelkes összeesküvés-elmélet hívők találnak hasonlóságot az egykori Mónika (show) és a minapi kormánydelegáció sajátos tárgyalási technikája között.

Péntek, november 7. Hej, de nagy ünnep volt egykoron. Nagyjaink elindultak a Vörös tér felé „felvonulni”. De most mintha megváltozott volna az irány!

Akár szimbolikus lehetett volna, ha a keleti „Nagy Medve” éppen október huszonharmadikán „viszonozta" volna a látogatást. De valószínűleg súgtak neki, hogy ez nem túl jó ötlet.

A „nagy találkozás” akkor elmaradt. Bár Orbán Viktor valószínűleg nem a Putyinnal való kézfogás hiányát sajnálta, hanem a „másikat”. A nagy csinnadrattával tuti biztosra mondott esemény meghiúsulása persze csak szaporította az utóbbi idők sikertelenségeit. Még akkor is, ha ez legkevésbé „rajtunk” múlott. Azt, hogy ezt is az oroszokra „fogták”, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az USA-ba „kellett” menni „panaszra”. Hiába no, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor „Mohamednek” kell útnak indulni. A mi „prófétánk” zarándoklása persze nem az ő bűnbánatát vetíti elő, hanem inkább egy jutalomkirándulás az őt még mindig imádó „követőknek”.

Sokféle jelzőt aggattak már erre a papírhalmazra. Engedtessék meg, hogy én is legyek egy kicsit alkotószellemű!

Na, nem mintha olyan nagyon sokat kellett volna gondolkodni. Itt már mindenki mindenkinek beszól, bemutat. Azt persze nehéz eldönteni, hogy ki, és miben volt az első.

Vicces lenne azt mondani, hogy már beleőszülök a Nemzeti konzultációk világába. (Már a 20-as éveim végén megjelentek az első ezüstös hajszálaim.) Bár kétségtelen, hogy azon „szerencsések” közé tartozom, hogy átélhettem egy olyan korszakot, ahol ez a papírfolyam már szinte jelképpé vált. Talán az utolsók közül az egyik… Bár kétségünk ne legyen, tavasszal tuti betolnak még egyet. Már ha „időben” lesznek a választások, és az újabb „vészhelyzeti” hosszabbítás nem kavar bele ebbe is. Becsüljük meg ezt az „intézményt”, hiszen egy darabig várhatóan nem lesz. Hacsak a megalakuló új Parlament „hatására” nem folytatódna a levélfolyam.

Hajógyári sziget, Diáksziget, „Eurowoodstock”, Sziget, TISZA sziget, persze időnként megtoldva a támogatók nevével. Talán nem tűnik el a térképről.

Egy sziget az atlaszokban jól láthatóan is elkülönül a környezetétől. Általában egy olyan szárazföldet illetünk ezzel ez elnevezéssel, amelyet folyók, tengerek, óceánok ölelnek körbe. Mindezek, már csak a névből adódóan, elszigetelik az ott élőket, az ott történő dolgokat a „külvilágtól”.

Most úgy látszik, át kell értékelnünk ezt a „sziget-üzemmódot”. Az évtizedek óta ott bulizó fiatalok ugyan tényleg egy „másik világban” érezhették magukat néhány napig. De úgy, hogy mégis egy kapocsként kötötte össze azokat, akik különböző országokból érkeztek. Elkezdtek ugyan felcsendülni a megszűnés csengettyűinek hangjai, de nagy harangot végül az idén hallottuk megkondulni a legerőteljesebben. A „Sziget” költségvetését hallva természetesen mindig nagyobb számok bukkantak fel. Külső szemlélő számára talán egy kicsit érthetetlen is hogy a milliárdokat hallva miért haladunk a megszüntetés felé. Persze ha ezek az összegek olyan helyeken keletkeznek, ahol az irigyek „fejcsóválásainak” nagyobb hatása van, mint a befektetők pénzének, akkor ott tényleg baj lehet. Ahol ekkora összegek mozognak, ott nyilván azon megy a „szurkolás” az egyik oldalon, hogy „megbukjon” a történet, a másik oldalon meg az „életben maradás”.

Újabb ellentmondásos „ünnep” következik. Igaz, csak azoknak, kik mindenben a rosszat, az ellenségeskedést, a civakodást keresik.

Ezzel a macskás témával nem arra szeretnék rávilágítani, (töklámpával) hogy mekkora „állatság” ez az ünnep. Pusztán arra hívom fel a figyelmet, hogy mindegy mivel, csak kapcsolódjunk ki a hétköznapi robotból.

Jó-jó, értem én, hogy az állatvilágból nagyon sok helyzethez tudunk hasonlatot keresni, de azért nem ez lenne a „normális”. Annál is inkább, mert ez nagyon ingoványos terep, főleg a „mimózalelkűeknek”. Legutóbb 2 éve egyfajta pókinvázióval jelenítettem meg a „Halloween”-t, utalva arra, hogy engem is behálózott a „szellemvilág”. Pedig szó sincs kísértetekről, csak egyszerűen ebbe menekültem a való életből.

Itt az idő! – hogy felhívjam a figyelmet ismét. Ezen a felületen az irónia időnként egy kicsit előrébb jár a mélyebb gondolatoknál. Persze ez nem jelenti azt, hogy valami más is meghúzódjon a háttérben. Különösen a hosszú hétvégén, amikor az órának többször van lehetősége körbe-körbe járni úgy, hogy közben itthon vagyunk.

Az „indiánok megközelítését" a témával kapcsolatban mindenki ismeri: eszerint csak a fehér ember olyan balga, hogy azt hiszi, ha a takarója egyik végéből levág egy darabot, hozzátoldja a másikhoz, akkor az majd a feje búbjáig ér. Persze a lába ugyanúgy fázik, viszont legalább nem látja. A mondat végével gyakorlatilag el is érkeztünk a mába. Amit nem látunk, az nincs is. Így van ez valahogy az ésszel is, különösen a máséval.

Ismét benépesítették az úttörőtábort a lelkes „pionírok”. Ja, nem, illetve részben…

A béke szigetéből a harcosok fellegvárává vált az egykor szebb napokat látott gyerekváros. Pontosabban, most ott szünet van. A szabadidő központoknak ugyebár az a „menetrendjük”, hogy „fordítva vannak bekötve”.

Na, itt még a „hülye” szófordulatok is ülnek. Ugyanis az évek óta háborús vészhelyzetben élő Magyarországon meghirdették a béke szigetét. Ehhez a legmagasabb rangú világ-„vezetők” jöttét harangozták be. Mellesleg, akarom mondani mellette, pedig az ország egy kis szegletében már a második „harcosok hétvégéjét” szervezték meg. Még a főni által is „edzőtáborként” meghirdetett eseményt még a „hivatalos” videó szerint is egy felszabadult esemény vezette fel az első nap éjszakáján.

Végre van papír! Pontosabban még nincs, de lesz. Már ha a két és fél hónap elég idő arra, hogy mindenre felkészüljenek.

Mit szólnának hozzá az „illetékesek”, ha elkapná őket a „papírszükséglet”? De tájékoztatnák őket: oké, megoldjuk! – de, csak két és fél hónap múlva. Addig meg ott kellene állni letolt gatyával…

Na, de ne legyünk telhetetlenek! Ha már 15 évig nem látták azt, ami tényleg nincs, akkor ez a pár hét már tényleg gyorsan el fog telni. Ha belegondolunk – persze nem mintha ez mentség lenne – de ez a „papírhiány” még az ezt megelőző rendszer hagyatéka is lehetne… Csak ugye már régen lejárt az az idő, hogy visszafelé „kelljen” mutogatni. Ilyenkor már lehet látni, hogy a szekrényből kiesett csontváz nem WC papírral volt múmiaként becsavarva, hanem gézzel. Tudom-tudom, nem szellemes...

Ha nem lenne elég puskaporos a levegő szerte e világban, joggal mondhatnánk, hogy „bombaként robbant a hír”… Trump, Putyin, és Orbán egy városban, sőt egy asztalnál.

Remélem, péntek reggelig nem bizonyosodik be, hogy megint csak valamiféle „álhír” áldozatai vagyunk, mely szerint egy bekapcsolt mikrofon miatt indított el valaki egy hírlapi kacsát, ami aztán mindenkit körbe hápogott.

Nyilván én is fél füllel hallgatom az írás közben a „szakértői” véleményeket a különféle műsorokból. (A fene ette volna meg, hogy az M1 megint nem fér be a sorba. Mentségemre legyen mondva, hogy az ottani kommunikáció fejből is menne.) Mi van a másik fülemmel? – kérdezhetnétek. A másik TV-n (igen nekünk kettő is van) az asszony az „Az Árulók”-at nézi a szomszéd szobában. Neeeee, keressen a címben senki semmiféle összeesküvést, még akkor sem, ha az „áthallással” csak újabb párhuzamot nyitnék. Még akkor sem, ha meg van az esélye, hogy a mértani elvekkel ellentétben ezek a vonalak a még a „végtelen” előtt találkoznának.

A hét „slágere” volt, hogy a gyónási titkot oldják fel a gyerekbántalmazásokkal kapcsolatos ügyekben. Hogyan kérem? Csak ezt titkolták eddig? És még mi minden mást? – ha szabad kérdeznem.

Nem-nem, nem bolondultam meg, én is „tisztában” voltam vele, hogy ez így „működik”. Sőt, még annak tudatában is éltem, hogy ez nem csak nekem tűnt fel. Csak az a kérdésem, hogy ennek ellentmondásossága miért éppen most került napirendre. Tudom-tudom, vannak még olyan dolgok, amelyek évtizedek után csak most értek el olyan „ingerküszöböt”, hogy (majdnem) mindenki mer róla beszélni. (Pl. korábban a MeToo botrány, illetve kampány vagy mozgalom…) Most léptek valaki valakijének a lábára, vagy egyszerűen a társadalom most érett meg ennek leleplezésére? Hááááát nagyon el vagyunk maradva…

A vallással, az egyházzal való kapcsolatomról már sokat olvashattatok. Így most nem fogok minden részletre kitérni ez ügyben. Egy másik bejegyzésben viszont egész konkrét utalást tettem a hitvilág és a „hétköznapi” élet közötti kapcsolatra.