Tudom, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha most valamiféle politikai fejtegetésekbe kezdenék, kihasználva a kampánycsend adta lehetőségeket. De továbbra is távol álljon tőlem az efféle megközelítés, különösen úgy, hogy ebben a káoszban is azok szavazatában bíznak a „hozzáértők”, akiknek halvány gőze sincs arról, hogy mi folyik ebben az országban valójában. De azért a Lúdas Matyi szemléletig sem kell visszagondolni a történetben, mert nem lesz itt semmiféle verekedés. Csupán egy kis színes összefoglalónak szánom a történeteket. Ebből aztán mindenki olyan összeesküvés-elméletet gyárt magának amilyet szeretne. Három rövid szösszenet következik az elmúlt évekből, aminek egyetlen közös szála Szlovákia, különösebb háttérgondolat nélkül.

Mindegyik eseménysort valamiféle munkaügy generálta, bár valójában semmi köze a munkához. De amikor azt mondják a cégnél, hogy ülj be az autóba és indulj, akkor nincs időd azon gondolkodni, hogy az akkori idegeskedésből a végén az jön ki, hogy egyszer majd jót mosolyogsz rajta.

Az elsőhöz szükség van egy kis időutazásra is, hiszen abban az időben még klasszikus határellenőrzés is volt, igaz már csak szimbolikus jelentőséggel. Már az útlevélkezelő is tudta, hogy a napjai meg vannak számlálva. De ha már oda állították, igyekezett egy kis színt vinni a beszélgetésbe:

-       Csak tankolni jött? – kérdezte.

-       Azt hallottam, most nagyon megéri feltöltődni. – feleltem kicsit sejtelmesen.

-       Hallotta? Miért honnan jött?

-       Az ország közepéről! – nyújtottam át a lakcímkártyámat. – Oda egy kicsit lassabban jutnak el a hírek.

-       Akkor ebben mi az, ami megéri? – nézett most már ő is furcsán.

-       A tudásszomjam kielégítése, sőt a kapott információ a főnökömet is megnyugtatja.

-       Na, menjen a fenébe! – adta vissza az iratokat! – De legalább tankoljon is, hogy megkímélje a főnöke pénztárcáját!

– *** –

A második eset már nem ennyire vicces, sőt nem is igazából a spórolásról szól. Igaz, akkor egy kisebb gyorshajtást még meg lehetett úszni ötezer forintból. Ha egy szlovákiai utat gyorsban kell megoldani, könnyen előfordul, hogy hogy az ember lába ottmarad a gázon akkor is, amikor már nem kéne. Ha már csak néhány utcára vagy a hazai célponttól, könnyen fellégezhetsz, ezt megúsztad. Nem úgy, mint én. Meszelés, adategyeztetés, csekk.

Aztán hazaérve mégiscsak egy nagy röhögés lett belőle. A nagy kapkodásban nem a céges autó papírjait adtam oda a közegnek, hanem a sajátomat. Hiába, az volt ott a személyim mellett. Abból töltötte ki a fizetnivaló adatait is. Utólag persze lehetett volna kötözködni, visszagöngyölíteni, panaszt tenni… De már akkor sem voltam az az arcoskodó „nagymagyar”, aki majd megmutatja…

– *** –

A harmadik már a mában játszódik, és ugyancsak a papírokról szól. Pontosabban éppen, hogy nem azokról. Ha még az előbbieknél is gyorsabban kell indulni, még azt sincs idő átgondolni, hogy tegnap a „másik” nadrágodban mentél dolgozni, és abban volt a tárcád, ami minden iratodat (és pénzedet) tartalmazza. Győrnél az emberben már megfordul, hogy jól jönne egy kis nasi, meg egy pisi. Persze több mint 200 km-re az otthonodtól rádöbbenni, hogy nincs nálad se pénz se igazolvány, akár visszafelé is elsülhet a dolog, azaz minden bent szorul. Jó-jó, hogy már nincs határellenőrzés, és elvileg a kutya se szól hozzád, ha nem csinálsz semmit. De ha mégis? Egy idegen országban egy idegen felségjelű autóval, mindenféle iromány nélkül csak megkérdezik, hogy ez, így, hogy? Most még visszafordulhatsz a dilemmáid nélkül, de otthon meg csak a szemedre hányják, hogy hova füstöltél el akkor fél tank gázolajat.

Végül nem fordultam vissza, sőt a külföldi partnerünknél sem merült fel a kérdés, hogy milyen komoly embert sikerült delegálni egy adott feladatra.

Szóval, ne kenjünk mindent a politikára, – még ma sem – a saját hülyeségünknek sincs feltétlenül határa.