Nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen továbbhaladni! – összegezhetnénk az első hivatalos (bírósági) reakciót, amit a „kaleta gábor” nevével „fémjelzett” ügyben kell „elviselnünk”. De valóban az első fokú tárgyalás ítélete, valamint az emiatt felkorbácsolt indulatok a leginkább meghatározóak ebben a témában?

Olyannyira felháborít maga a jelenség, hogy még az idegenszó-ellenességemet is feláldoztam miatta. Tudom ezzel nem tudtam kiemelkedően érzékeltetni a helyzet komolyságát, de a számmisztika vagy a statisztika oldaláról sem lehet a témát megközelíteni. Tipikusan olyan történet, amiből egy is sok. Pontosabban egy áldozat is rengeteg, mint ahogy egy elkövető is. Sajnos csak az ismert esetek száma is elképesztő adathalmazt generál. Hiába mondja Vujity Tvrtko nap mint nap a TV-ben, hogy egy kép 27,90-et ér, vagy legalábbis valami ilyesmit. Ezek csak számok, amelyeket nem lehet levetíteni a közvetlen érintettség esetére. Ugyanis minden gyerek valakié.

Dél-Amerika mindig is különös helyet foglalt el a hírekben. De hát ki emlékszik már Torgyán Józsi bácsi egykori szívügyére, amikor a chilei cseresznye importjának lehetősége okozott közfelháborodást néhány ezer kilométerrel errébb. Mindössze egy tyúklépés a térképen, a piros vonal túloldalára Peruba. Hiába a konkrét léptékek a valóságban, a takargatás, a szándékos eltüntetésre való törekvés, mégis csak kiderült. Mint ahogy minden kiderül. Az ég is, és az is, ami alatta van. De induljuk egy kicsit messzebbről! – és itt már lépjünk túl a mértékegységeken és a földrészeken.

Minden apa (és anya) büszke a gyermekére. Ha fiú azért, ha lány azért. Nincs is náluk nagyobb boldogság. Persze, hogy ezt az örömöt igyekeznek megosztani mindenkivel. De miért? Miért mindenkivel? A világon nagyon sok gyermek születik naponta. Igen, legalább akkora öröm minden szülőnek. De nem örülhet mindenki a világ összes gyereknek egyformán, és erre nincs is szükség! Tehát, nem kell tudnia az egész földkerekségnek róla. Igen, tudassuk a közvetlen környezetünkkel, nagyszülőkkel, szomszédokkal, barátokkal. Tehát azokkal, akik látják az életünket, figyelemmel kísérik a sorsunkat. Élvezzük a világháló előnyeit, de közben lássuk be, nem ismerjük a hátrányait. Pontosabban az ilyen esetek kapcsán tudjuk meg az árnyoldalakat. De könyörgőm! – ez már egy olyan következmény, amit nem tudunk „visszacsinálni”. Itt az „undo” meg a „visszafelenyíl”, a „backscpace” nem segít. Kevés olyan közhely van, ami örökérvényű, de ez sajnos igaz. Ami egyszer felkerül a világhálóra, az ott is marad. Hiszen egyre inkább fejlődnek azok a keresőmotorok, amelyek kifejezetten konkrét tartalmakra gyúrnak. Igen, a Te gyerekedre, a szomszédéra, meg a barátodéra. Te magad vagy, aki áruba bocsátod a gyermekedet. Hiszen ezeknek a képeknek a „piaca” óriási. Utólag aligha vigasztal bárkit, hogy: „jaj, nem tudtam!”

Itt lezárhatnám az elemzés egy részét, de olyan szoros az összefüggés, hogy muszáj folytatni. Mi jár a bűnösnek? Vágják le a zacskóját? Netán annak a „mozgatórugóját”? Tudom, nem a sötét középkort éljük, legalábbis az igazságszolgáltatás terén biztosan nem. De mit tegyünk azzal az emberrel, aki fejben még ott tart? (Legalábbis ami a dolog fizikai részét illeti, csak kiegészíti az igényeit, lehetőségeit a XX-XXI. századi technika vívmányaival.) Az ilyen ember beteg? Tehet róla, vagy netán valamiféle genetikai örökség? Erre nyilván nem lehet válaszolni „kívülről”. De ez nem lehet mentség. Az ilyen embert el kell különíteni.

De vannak még kérdések, melyek ugyancsak megválaszolatlanok. Mi a motiváció? Megfelelőségi kényszer? Önbizalomhiány? Á, ezek távolról közelítenek. Akkor valami testi eredetű… olyan pici a „pöcöröje”, hogy csak a gyermeki ... elég szűk? Marha nehéz ezt így leírni, de hogy érzékeltessem, muszáj… Tudom, nekünk „normálisoknak” olvasni is felháborító. De ami szomorú, (lehet) hogy az érintetteket ez sem hatja meg.

Akkor mit lehet tenni? – kérdezhetnék. Mert a tehetetlenség tovább nyújtja azt a folyamatot, ami a téma körül zajlik. Amit nem lehet, azt látjuk, sőt ezt tapasztaljuk is. Egy kézlegyintéssel elintézni… Ami az igazságszolgáltatás terén történt, az leginkább erre hajaz.

Van egy vadász ismerősöm. Tündéri szép kislánya mellett egy nagyfiút is nevel. Melyiket féltse jobban? No és mitől, vagy inkább kitől? Hatásos lehet egy felirat a kapun? „Van egy kutyám, ami önálló problémamegoldásra is képes. De van egy puskám is, amit nem félek használni!” Nyilván nem lehet ez sem a megoldás, de csak egy bizonyos ideig. A türelem pedig véges. És akkor most újraértelmezem a néhány nappal ezelőtti bejegyzésemet. Nem írom át, csak úgy fejben…

Egy bloggernek mi a motivációja? Posztolni, posztolni, posztolni! – valami cél érdekében. De egy gyerekkel ezt nem lehet megcsinálni. Az egyik dolog, amit biztosan megtehetünk: nem osztjuk meg akárkivel. Ő a mienk. A mi kincsünk. A legnagyobb kincs, amire a legfelelősségteljesebben kell vigyázni. Igen, ez a mi felelősségünk.

Kép: Pixabay Bocs, nem „akartam” sajátot használni, pedig vehettem volna a „kínaiban”

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával