Vannak, akiknek már természetes, hogy úgy váltanak országot, mint más a cipőket. Akkor most világpolgárok vagy hontalanok?

Az utóbbi évtizedben ismét nagyon sok szó esik arról, hogy mekkora is az 10 milliós magyarországi lakosság. Egyre kevesebb. Ennél már csak akkor vagyunk hangosabbak, ha azt is kiemeljük, hogy hányan mentek külföldre. (A miértről nem is beszélve!) Sőt lehet még fokozni: TARTÓSAN. Tehát hosszú távra terveztek, vagy „csak” dolgozni… Aztán alkalmazkodtak.

A mai történet egy érdekes, de egyre inkább megszokott élethelyzetet mutat be. Ráadásul külföldi szereplőkkel, de magyar szemmel.

A család életébe gyakorlatilag mellékszereplőként, vagy inkább ”csak” tanúként csöppentünk bele. Hiszen tagjait egy barátaink által szervezett ebéd közben ismertük meg. Az édesanya orosz származású, az édesapa pedig mexikói. Ugyan hol találkozhattak a világ két ellentétes oldalán élők? „Természetesen” az egyik legismertebb egyetemen, a moszkvai Lomonoszovon. Érdekes, hogy ami 10-15 évvel ezelőtt is már természetes volt, azt a mai háborús helyzet most beárnyékolja.

De hogy kerül egy ilyen család Magyarországra? Tudom, csak számomra furcsa, de akik a világ különböző részein tanulnak, dolgoznak, azoknak kisebb „ügy” országot váltani. Hiszen úgy „cserélnek” nyelveket, életkörülményeket, ahogy a helyzet éppen megkívánja. Ilyenkor az is benne van a pakliban, hogy úgy dolgozik valaki egy adott országban, hogy nem is ismeri annak nyelvét. (Mint pl. az apa, aki egy itteni bank alkalmazottja.) Így már nem is annyira meglepő – bár kétségtelenül vicces – hogy a honi szálat a kisfiú viszi, aki már két éve jár magyar óvodába. Igaz, az 1-2 órás találkozásunk során ezen a nyelven nem sikerült megszólalnia.

Egy ilyen közösség akkor mégis hol lelhet otthonra? Hová mennek haza? Nyilván nem lehet egy rögtönzött pillanatban a nagymama szoknyája alá szaladni, vagy akár csak egy fánkért beugrani. Az otthonteremtés nyilván másképp fogalmazódik meg bennük. Lehet, hogy így sokkal jobban megbecsülik azt a lehetőséget, ha a nap végén együtt lehetnek. Ott és abban az országban, abban az utcában, abban a lakásban ahova éppen sodorta őket az élet.

A legérdekesebb egy ilyen családban persze az, hogy hogyan kommunikálnak egymással. A közös egyetemi évek miatt természetes, hogy az oroszt mindkét szülő beszéli. Mégis leginkább angolul társalognak egymással. De hogy beszéljen a gyerek? A legfontosabb, hogy mindenféle kényszer nélkül alkalmazkodjon a „házon belüli nemzetközi” szokásokhoz. Nos, anyukája oroszul beszél hozzá, apukája pedig spanyolul. Ő viszont szinte mindig oroszul válaszol mindenkinek. Ez akár rendben is lehetne, bár nyilván az lenne a cél, hogy a spanyol válaszok is megérkezzenek. Hogy ezt megtanulja a fiatalember, megint csak nagy kalandba kellett kezdeni. A család el is jutott Mexikóba, és a kisfiúnak meg kellett találni a társaságát, természetesen a gyerekek között. Na, ott aztán volt meglepetés. Hiszen a spanyol kérdésekre adott orosz válaszok kapcsán igencsak nagy volt az értetlenség. Szerencsére nem volt gond, csak a „képzeletbeli google translate”-t kellett átállítani a fejében. Ugye nem kell mondani, hogy egy gyerekfejjel milyen egyszerűen ment.

Emlékeztek még a cikk elején a keretes polemizálás utolsó mondatára? Az ilyen kiemelések általában érdekességeket, háttér információkat tartalmaznak. Viszont ennek van egy nagy tanulsága is. Az ember nem feltétlenül a saját utcájában, falujában… stb. találja meg a boldogságát. A lehetőségekkel akár földrészeken átívelő családi kapcsolatok jöhetnek létre. Mit akarok ezzel mondani? A „kisemberek” a párkapcsolataik kialakításánál vajmi keveset foglakoznak azzal, hogy ki annak az országnak az elnöke. (Királya, pártfőtitkára vagy ne adj’ Isten diktátora.) Ebből az is következik, hogy egy ilyen családot senkinek nincs joga olyan módon megítélni, hogy ott éppen milyen a társadalmi berendezkedés.

Képek: Istockphoto

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával