Természetesen! – mondjuk gyakorta. Mire másra, mint a magától értetődő dolgokra. Igen, ám, de ebben a mára teljesen művivé, mesterkélté vált világban, honnan tudjuk, hogy melyek ezek.

Még mielőtt bárki a „bezzeg a mi időnkben” kezdetű történettől kezdene félni, elárulom, nem kell itt megijedni. Hiszen a természetes dolgok nem (feltétlenül) ős keletűek. Egyszerűen arról van szó, hogy mindenkinek az a „normális”, amit megszokott. Az, hogy ez mások számára nem egészen így van, persze nem feltétlenül elítélendő.

Régebben volt néhány olyan bejegyzésem, amelyben furcsa talányokat mutattam be, amelyek első látásra nem voltak igazán egyértelműek. Esetleg fennállt a csalás, vagy az érzéki csalódás lehetősége. Most is egy ilyen következik, csak nem kell napokat várni a „megfejtésre”. Azért ne görgess rögtön a végére az eredmény miatt, érdemes elgondolkodni a közben leírtakon is.

Magában a szóban azért mélyedjünk el egy kicsit, ha nem is a nyelvtudomány mélységéig. A természet a legtöbb ember számára a szabadságot hozza el. Azt a képet, amit akkor lát, amikor kiszakad a hétköznapok szorításából. Azok a növények, az „anyatermészet” alkotta képződmények, amelyeket a fizikai törvényszerűségek alkottak meg a Földön, sokak csodálkozását kiváltják. Persze a mai „modern” világunkban egyre kevesebb az úgymond „természetes”. Legalábbis egyre kevésbé lehetünk abban biztosak, hogy amit látunk, (hallunk, vagy más módon érzékelünk) az nem valamiféle emberi beavatkozás következménye e. Sőt, ami még inkább bizonytalanságra adhat okot, hogy az általunk okozott változások minden következményével tisztában vagyunk e.

Sokak számára volt, vagy lehet példa Sir David Attenborough munkássága, aki nem csak múltról, hanem utóhatásokról is beszélt filmjeiben. Az utóbbi 1-2 száz évben a tudomány és a technika olyan mértékben fejlődött, hogy a célok elhomályosították a fejlesztőket, így „elfeledkeztek” a mellékhatások kezeléséről. A felismerés ugyan érkezik, csak leginkább már akkor, amikor valami nagy baj árán értékeljük a következményeket. Az egyik ilyen „látványos” esemény Csernobil volt 1986. tavaszán. De nagyon sok olyan fejlesztés történik a világban, amelyek például évente „csak” 1-2 tized fokkal növeli az átlaghőmérsékletet. Igen ám, csak a tizedeket tessenek szívesek már felszorozni az év-tizedekkel.

Nekünk a tudománytól távol álló (hétköznapi) embereknek mindezek ismeretében csak a találgatás marad, ha valami furcsaságot tapasztalunk. Ez már a természetbe való beavatkozás része, vagy csak egyszerűen megtréfált bennünket a konyhakert? Az még a jobbik eset, ha valami vicceset tapasztalunk. Ilyenkor szerintem jobb is nem belegondolni, hogy milyen hatás érte a kis növényünket. Anno kisiskolás korunkban (csak, hogy ki ne maradjon a felemlegetett „bezzeg a mi időnkben” vonal) még úgy tanultuk, hogy a paprikát magról vetik, majd egyes esetekben tovább palántázzák. Ezen aztán megjelennek a virágok, a beporzás után láthatóvá válnak azok a teremtmények, amiért ezt a folyamatot elindították. De félre a sablonokkal! Ma már odáig jutottunk, ezek a finomságok se bízzák az utódlást külső tényezőkre. Megszülik maguknak és kész. Nekik még van „kedvük” hozzá.

Nekünk meg mi sem természetesebb, mint hogy lemegyünk, a „TECSO-ÓSÖN-LIDLI aranyháromszögbe”. Ez a mi konyhakertünk, ezt szoktuk meg. Ez a mi „Kaliforniánk”, és a róla elnevezett paprikánk.

Kép: Saját

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával