Egy hosszú hétvége akár kulináris élményt is hozhat. Természetesen a blog „filozófiájával” összefüggésben, ezt is egy „kifordított” példával szemléltetném. Nem görbe tükröt, csak egy íves tányért tartottam magam elé.

Az alábbi képet akár rejtvénynek is feladhatnám, de megkímélek mindenkit attól, hogy még egyszer rá kelljen néznie. Így a „megfejtés” egy kicsit lejjebb olvasható.

Mint azt már többször tapasztaltátok, magam is szívesen forgolódom a konyhában. Teszem ezt úgy, hogy az ételek elkészítésében is tevékenyen részt vállalok, nem csak az elpusztításukban. (Bár kétségtelen, hogy az utóbbi is legalább olyan jól esik. Sőt!) Jó példa erre két klasszikus, még ha időnként nincs is mindig meg a kellő összhang az olvasókkal vagy a kóstolókkal. Ma viszont nem én voltam a „soros”. De a késői reggeli miatt az ebédidő egy kicsit elhúzódott, így azért ott kotnyeleskedtem a konyhában. Muszáj volt valami nasi után nézni. Azt láttam, hogy éppen csirkehús tisztítás van folyamatban. A „feleslegessé” vált bőrdarabkák egy kicsi olajba kerültek, és ennek a sercegése csapta meg először a fülemet, utána meg az orromat. Csirketepertő! – kiáltottam fel. Majd rögtön vállaltam a kavargatás felelősségteljes feladatát. Szerencsére gyorsan készen lett. Már csak azt kellett kitalálni, hogy a nem túl nagy mennyiséget mivel lehetne felturbózni. Mi sem természetesebb ennél, ha kézre esik egy kis áfonya. Ugye, hogy hülyén hangzik? Viszont mindkettő finom. Most nem mindegy, hogy egymás után, vagy éppen egyszerre kapom be? Nem szerettem volna ellentmondásba keveredni önmagammal, így nem adtam neki nevet, egyszerűen csak megettem.

Van az a pillanat, amikor nekem is elgurul a gyógyszerem. Ilyenkor nem igazán tudom, hogy megértő legyek a gasztro-angyalokkal vagy inkább belepiszkáljak a kuktájukba. Kétségtelen, hogy a konyhaművészet is olyan, hogy folyamatosan fejlődik. Új ízek jönnek, új alapanyagokat fedeznek fel, vagy éppen csak a régieket használják fel más módon. Talán az a legjobb – és ezzel senkit nem bántok – ha csak magamat viccelem meg. Ezért készült a fenti kreáció.

Természetesen oda vagyok a valódi kulináris élményekért még külföldön is. Bátran próbálkozom a helyi „nevezetességekkel”. De a „mindenevőség” nem azt jelenti, hogy én is bármit befogadok.

Elismerésem mindazoknak, akik a konyhai tevékenységet, mint szakmát egészen művészi szintre emelték. De hagyjuk meg az amatőröknek is a sikerélményt, mindenféle áltudományosság nélkül. Úgy, ahogy azt „Jani bátyánk” mondta anno... Bár ennek hitelességét is sokat vitatják. Hiába, az idő mindent megszépít. „A krumplileves legyen krumplivelves.” Ez egy klasszikus Május 1.-én éppen aktuális!

Kép: Saját

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával