Megint egy újabb megszemélyesítés, vagy ha úgy tetszik „állati” hasonlat.. Ez is egyfajta teszt lehet? Ki, és hogyan reagál az ilyesmire… De nem csak a lehetséges érintettek, ha nem a „szurkolótáboruk” is.

A „szó” hallatán nekem rögtön a török basa ugrott fel, mint ellenpólus. Vajon miért? Ennyire beivódnának a mesék a tudatunkba, hogy még az ilyen kiélezett közéleti helyzetekben is felbukkanhatnak? No de miért? Azért hogy növeljék, vagy éppen csökkentsék a feszültséget?

Régen volt mese itt a blogon, talán emiatt nem alszanak jól egyesek. Mások meg azért, mert ilyeneket „kell” olvasni. Azt mondják a mese gyermekeknek való. Pedig a történeteket általában felnőttek írják, és az sem ritka, hogy a saját tapasztalataik alapján. Akkor ugyebár az sem megy csodaszámba, hogy ezekkel a „kitalált” dolgokkal időnként a felnőtt társaikat is próbálják megvezetni.

Közösséget alkotni, annak tagjává válni mindig egy felemelő érzés. Hiszen a „valahova” tartozás erősíti a testet és a lelket. Főleg az utóbbit, ami nagy hatással van az előzőre.

DIHAPOT – „kényszer” alkotta mozaikszó. Valahogy össze kellett, hogy kapcsoljam az új „alakulatokat”, amelyek számomra egy közösséget jelentenek.

Látszólag idejétmúlt foglalkozni a témával, még akkor is, ha néhány naponta jelentenek be újabb csoportokat. Mondjuk nem egészen értem a miértet. Talán még mindig vannak olyanok, akik nem találták meg maguknak a „kedves vezetőt”? Esetleg nekik már az is sok, hogy a „legkedvesebb” mellett kell még egy másikat is választani? Mondjuk akár meg is érthetném a dilemmájukat. Miért kell a „valamibe vagy valakibe” vetett hitüket ennyire szétforgácsolni?

A kötődésnek számtalan formája létezik. A szó jelentéséből fakadóan szinte automatikus a „szál” használata. A hosszához képest az átmérője pedig valóban hasonlítható egy törékeny alakzathoz.

A barátságok szinte mindig örök időkre köttetnek. Legalábbis az elején mindkét fél erre „esküszik”. Még akkor is, amikor az egyik, már a kezdetekkor egy kicsit többet vagy éppen kevesebbet lát bele. Sőt az is előfordul, hogy az egykori két szereplő közé „beférkőzik” egy harmadik. Amelyik aztán úgyszintén kialakít valamiféle „kétoldalú kapcsolatot”. Ekkor valaki levelet ír:

Szólásszabadság van nem? – mondják a szakértők. Ugye-ugye, már ennek értelmezésével is baj van, de ezt most engedjük el.

Azt a vonalat se bolygassuk, hogy „bezzeg Árpi bácsi”, mert nem szeretném, ha rám sütné valaki a demagógia bélyegét. A cím meg akár kérdőjellel is értelmezhető lenne, de állítólag ott nem szabad használni… Akkor fogjuk rá, hogy elvitte a cica, vagy az „o…sz”-ok.

Sajnos manapság a köztársasági elnökök nem örvendenek nagy népszerűségnek. Hiába no, ha már csak annyit látunk, hogy bizonyos körök saját maguk számára nevezik ki, mit várhatnánk a „többiektől”. Egy dolgot biztos. Rögtön a hibát keresik, hol lehet belekötni. Addig nincs is baj, amíg ez „vicces”. Bár az olyanok előtt, akik nem értik a „tréfát” tök mindegy, hogy valaki tótágast áll, vagy megpróbál előhúzni egy kabarétréfát. Pedig az egykori rendszernek is voltak „bohócai”, még akkor is, ha ma már mindenki csak Hofi-ra emlékszik. Persze, mai is vannak, akik csak az M1-en még megtűrt – és jól megfizetett – „előadóművészeket” viselik el. De ugye tudjuk, hogy már ez a műfaj is az „elismerésről”, a másik oldalról nézve pedig a „megbélyegzésről” szól.

Ha Floridában jársz, nem az a kérdés, hogy találkozol e aligátorral, hanem hogy mikor. A többi állat szinte csak „mellékes”.

Ahogy távolodunk a nyaralástól, egyre inkább beszippant bennünket a közélet. Annak is az egyre gyűlöletesebb megnyilvánulásai. Nem véletlenül jutnak ilyenkor a fejembe egyik ismerősöm „kedvenc” szavai: „állatok az embörök”. Még csoda, ha az ember inkább a rács, vagy az üvegkalitka másik oldalára kívánkozik…

Időutazás a képzelet, az irodalom és a valóság határán

A múlt hétvégén felemlegettem egy pillanatot a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik sikerdarabja után történtekről. Úgy látszik az élet kevesellte, és adott hozzá még egyet.

15 év telt el a blog indulása – pontosabban első jelentős alakváltozása – óta. Nem teljesen kerek az évforduló, és nem is lenne különösebb jelentősége, ha nem tűnne fel egy olyan dolog, amire eddig még nem került sor. A „klasszikus” blog-műfaj filozófiáját követve, még soha nem volt a valódi arcommal ábrázolt kép. Várhatóan ez később is így lesz, de most egy különleges alkatlom felülírta ezt a „hagyományt”. Találkoztam ugyanis valakivel, és ezt a pillanatot csak így lehet hitelesen ábrázolni.

Ezúttal sincs mellébeszélés, valóban a klasszikus „Dumas” színdarab kerül szóba, de nem csak a duma lesz jelen.

De jön még más főszereplő, igen, a labda is. No meg egy váratlan fordulattal a helyzetkomikum. Utóbbi ugyebár a pillanat műve. Így aki ebből próbál blogbejegyzést írni, arról is tudható, hogy nem egészen 100-as. Ne, de tudjuk, hogy ezen a felületen az öniróniából sincs hiány. Tehát színház, foci, és a felszabadult jókedv.

Az azért ismert, hogy „Alexander Dumas” műve nem egy vígjáték. De bármennyire is klasszikus kosztümös, minden mai feldolgozású műbe beleszőnek legalább egy-egy félmondatot, ami kizökkent vagy felszabadít. Ha más nem amiatt, hogy a közönségnek se legyen akkora dráma.

Nyaralni baráti társasággal, sok „megegyezéssel” jár. Akkor is, ha nagyon jóban vagytok.

A pénteki kitérő után térjünk vissza a nyárba. Még akkor is, ha a „visszagondolás” egyre több szívfájdalmat okoz.Főleg, hogy hétfőn már munka, és óhatatlan, hogy fél szemmel ne látnánk ezt is.

A nyári kikapcsolódás alapfeltétele, hogy olyanokkal legyél együtt, akiket hosszabb távon is el tudsz viselni. Vagy legalábbis azokat „kell” magunk köré gyűjteni, akiknek szó szerint is meg tudjuk mondani, ha valami nem teszik. (Esetleg tudunk úgy csinálni.) Főleg egy nagyon távoli országban nem nagyon tudjuk rácsapni a másikra az ajtót. Pláne, ha egy közös apartmanban két óra múlva is együtt álltok sorban a WC előtt. Nyilván ha jól ismered a többieket, akkor könnyű dolgod van. Főleg ha tudod a másik fél, a másik pár, a másik nem rigolyáit. Az sem elhanyagolható, ha ismersz néhány vigasztalási, sőt kiengesztelési „cselszövést”. Itt most csak két klasszikus példát hozok, de vitaindítónak szerintem megfelel.

A „sziget” nem csak a Tiszára korlátozódik, bármennyire is ez van most túlsúlyban. Az egyik legismertebb épp a Dunán van, a Sziget fesztivál keretében. Bár a TISZA szigetek szelleme ott lebeg, felsejlik a „drogfelhő” is.

Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy bármiben is hiszünk vagy reménykedünk, mindig nézzünk egy kicsit magunkba is. Mindennek van egy másik olvasata, ezért óvatosan kell bánni az azonnali értékelésekkel.

Na, nem (mindig) támadják meg az embert, az majd egy későbbi fejezet témája lesz. Tőlük függetlenül is van nekik betevő falatjuk. Annak viszont ki is kell jönni valahol.

Ez a téma időről időre feltűnik a blogon. Essünk is túl rajta gyorsan, mielőtt nagyon elvinném az olvasókat más irányba. Kicsit megosztó, hiszen érzékeny területet érint. (Igen, szó szerint is.) Pedig mindennapos történet. Olyannyira, hogy többet járunk ide, mint pl. könyvtárba. Sőt, ha betérünk olvasni, akkor is jó eséllyel megyünk be egy még meghittebb zugba, a WC-be.

Van egy oldal az „arcoskönyvben”, ahol „Toochee" gyűjti a WC-feliratokat a világból. Most én is büszkén jelenthetem, hogy tudok neki újdonságokkal szolgálni. Hiába no, sokat emlegetjük a tengeren, óceánon túli népeket, akik ezen a területen is tudnak számunkra érdekeset mutatni.

Az még hagyján, hogy itthon is időnként ferde szemmel nézünk egyes „honfitársainkra”, így ne csodálkozzunk azon, hogy a földgolyó másik oldalán is vannak elgondolkodásra okot adó esetek. Most egy ilyennel vezetem fel a „szokásos” nyaralós írásfolyamot.

Még, hogy egy (amatőr) blogger nem megy nyaralni. Dehogynem, hiszen még útravalót is adtam az olvasóknak. Persze pihenni kell, de nálam az alkotói szabadság nem feltétlenül a klasszikus módon értelmezendő. Pontosabban ez sem. Barátaim szerint a hétköznapokon se vagyok egyszerű. De amikor utazás közben előveszek valami „élményrögzítő” berendezést (telefon, tablet) rögtön levonják a következtetést. Na „ez” megint nem azt látja, amit mi! Pedig, dehogynem, csak „kicsit” másképp”!

Ahogy bölcs nagyanyáink mondták, szalad az idő. Most múlt el a karácsony, és már megint nyaralni „kell” menni.

Nyilván a „kell”, azért barokkos túlzás, hiszen nem mindenki engedheti meg magának azt, amit a „szomszédtól” lát.

Szerencsére vannak még olyan jóérzésűek, akik emiatt még nem kívánják a tehenének a megdöglését. Annál is inkább, mert a „elvárosiasodás” miatt, a szomszédban a tehenek helyett a lovak, pontosabban a lóerők szaporodnak a motorháztető alá zárva. Sőt, ma már a „város” fogalma is megváltozott. Olyan települések kapnak ilyen rangot, amelyek csak elviekben különböznek a falvaktól. Még egy ritkán arra járó turista, is csak azt ez eltérést veszi észre helyenként, hogy a „faluház”, vagy a „községháza” feliratot lecserélték. Ha gonosz lennék, – ami „sose” szoktam – azt írnám, hogy a régi felirat kilátszik az új alól. Persze az írásban szereplő helységeknek semmi köze a (rossz) példához. Annál is inkább, mert egyes „települések” önmagukban nem is léteznek, mert pl. egy igencsak ismert nagyváros részét képezik. Gyakran úgy emlegetjük ezeket, mintha az űrben lennének, pedig egyik-másik itt van egy karnyújtásnyira. Könnyed kikapcsolódásként én ezzel búcsúznék az első félévtől, hogy aztán élményekkel feltöltődve térjek vissza a „valóságba”.

Ahogy „megmondták” nagyon durva kampány lesz. Ebben legalább nem hazudtak. De, hogy meddig lehet emelni a „tétet”… Nekik tök mindegy, úgyis mi fizetjük.

Nyilván a kurtizán-korszaktól a gésa-kultuszig sokféle átalakuláson ment végbe az emberek „szórakoztatásának” tárháza. Ebbe beleértve a testi, lelki kielégüléstől a művészi módon való kitárulkozáson át a felszabadulást is. Ugye nem véletlen, hogy a politika ebben is megtalálja a „rést”, és ezt a szót, most mindenki értse úgy, ahogy akarja.

Politikai prostituáltként prűden parolázni, pillanatnyi perverzió.

Nem is olyan régen írtam arról, hogy mekkora „divat” a hibát mindig másban keresni. Ennek csak egy újabb fokozata a „bezzeg” a másik. Sőt van még egy pici lépcső, a „másik is!” Mindezeket persze úgy a legjobb elhelyezni valamiféle közegben, hogy az erkölcsösséget, a kereszténységet (vagy bármi más vallást, illetve szimbólumot) lehessen előtérbe helyezni.

Manapság egyre többen és többet emlegetik a vasutat. Igaz, aligha a nosztalgia jegyében. Sokakban felelevenedik a retró-korszak, de mi most tényleg egy kicsit a múltba vonatoztunk.

Szándékosan nem akartam szó szerint felhasználni Moldova György ikonikus könyvének címét, de a nap végére egyre inkább csak az csengett a fülemben, hogy manapság hányféleképpen is idézik fel az emberek a „szocialista szellem” vasútját. Pedig hol vagyunk már az 1969-ben megjelent, „A tanú” című filmből ikonikussá fogalomtól. Hááááát helyenként csak 1-1 lépésre. Mint ahogy az sem mindegy, hogy füst vagy gőz. Főleg, ha mindkettő jelen van.

Nincs félrevezetés a címben – pl. kattintás vadászat miatt – hiszen a kép mindent elárul.

A nap margójára gyorsan le kell szögeznem, hogy a kezemben látható tárgy egy váza! Ennek természetesen története van, amelyet – más egyebek mellett – fontosnak tartok megosztani másokkal is.

Te is fenn vagy a TEMU-n? Ne szégyelld, én is, nem szoktam álszenteskedni. Ma már tudjuk, hogy másként kell tekinteni a kínaiakra. Igen, tudom, már unod, hogy emlegetem a korommal együtt járó összefüggéseket. Én még tanúja voltam a lengyel piacos korszaknak, így annak is, amikor „átértékelődött” kínaivá. Igen, már akkor is ferde szemmel néztünk rájuk, de ez az érzés legalább kölcsönös volt. Azóta, különösen hogy az üzleti modellek is átalakultak, egyre komolyabban kell venni őket! – minden szempontból.

Meleg lesz szombaton, mondták a TV-ben. Igen az M1-en is, meg az RTL-en is.

De kérdés kinek lesz melege. Mindenkinek, legalábbis ami az időjárási előrejelzésekből kitűnik. Addigra elvonul a hidegfront, de a napocskán kívül más is fel fogja melegíteni a szíveket és a lelkeket, hogy a testekről ne is beszéljünk.

Az elmúlt hetek eseményei, nyilatkozatai (politikai, jogi, közéleti értelemben egyaránt) éppen eléggé felpaprikázták azokat is, akiket egyébként hidegen hagyna a melegek felvonulása. Ha valahol, akkor itt most igazán nincs helye a szójátékoknak, de pont erről szóltak a szólamok, hogy ezt az eseményt most minek nevezzék. Bárhogy is csűrjük, csavarjuk, akkor is Pride lesz. Már pedig – igen valószínű, hogy – lesz.

Bárhogy is csűrjük csavarjuk, elfogadjuk vagy tiltakozunk, lassan így is, úgyis az életünk részévé válik.

Ha meghallod a lehetőséget, hogy találkozhatsz egy emberszabású robottal, két dolgot tehetsz. „Meneküljön, ki merre lát”, vagy „na ki, ha én nem”, gyerünk csak, fussunk össze! Én az utóbbit választottam. Főleg, hogy csak „Ő” futott.

Ma már elkerülhetetlen, szinte csak az nem fut vele össze, aki nem akar. Az igaz, hogy legtöbben még csak virtuális környezetben találkoznak vele. Ha máshol nem a képernyőn keresztül. (Itt a blogon is igénybe vettem már a segítségét, képkészítés formájában.) Nyilván a robot önmagában egy ember alkotta szerkezet. De mivel már felvértezték az „önfejlesztő” funkcióval, gyakorlatilag határtalan jövőképpel rendelkezik.

A „közhivatalokban” az (esetleges) vezetőségváltás után is dolgozni kell.

Jó-jó, nem csak a „hivatalokban” máshol sem biztos, hogy elhozza nekünk a Tisza a kolbászból épített kerítést. Akkor mégis hogyan tovább?

Ez a bejegyzés lehet, hogy még egy kicsit korai. De az előző írásomban megígértem, hogy foglalkozom egy kicsit azoknak a „lélektanával”, akik a különféle közszolgálati hivatalokban dolgoznak. Ők ugyanis a felettük (is) uralkodó rendszer ötleteit igyekeznek a mi nyelvünkre lefordítani. Tulajdonképpen köszönettel tartozunk nekik, hiszen pl. az én „problémáimat” is megoldották. Jó-jó, ez a dolguk, ezért kapják a fizetésüket – mondhatnánk. Igen, ez így van. De én mégis kalapot emelnék a türelmükért és a segítségüket. A legtöbben ugyanis hiányos ismeretekkel, és nem is feltétlenül a leghiggadtabb állapotban jutunk el a színük elé. Nekik pedig ebből tulajdonképpen semmit nem szabad észre venniük. Na, de mi lesz velük egy „esetleges” kormányváltás után?

Egy héten belül már a második ember bukik meg (előttem) az „influenzájával”! – ahogy egy tanult követőm mondaná.

Komolyan „kezdem” sajnálni az egyik legaktívabb, vagy legalábbis a „leginkább a kirakatban levő” harcost a médiaszereplései miatt. Azért csak „kezdem”, mert lehet, hogy ő ezt így élvezi.

„Szerencsétlen” Böde Danit már belezavarták egy szerepbe. Azért nem bántom, (nagyon) mert ez nem az Ő terepe. Inkább azok szégyelljék magukat, akik erre „rákényszerítették”, még ha esetleg meg is fizették. Szentkirályi Alexandra megítélése már egy kicsit más kalap alá esik. Hiszen olyan körökben mozog, ahol a kommunikáció alap… kellene, hogy legyen. Az persze, hogy a forgatókönyvet ki teszi alá, megint csak nem egyértelmű. (Illetve dehogynem.) Maradjunk csak a hölgynél, pontosabban általánosítanék, a hölgyeknél.

Újabb tragédia-„sorozatra” ébredt a világ. Egyezerre zúdulnak ránk a „természeti”, és a „mesterségesen” generált vészhelyzetek.

Még mindig nem vagyunk képesek felfogni, hogy a világ legtöbb „problémáját” nem a természet okozza. Pontosabban mégis. Az emberi természet.

Nem, én sem vagyok olyan helyzetben, hogy szójátékokkal rukkoljak elő. De az engedtessék már meg, hogy a „kisember” szemével lássam, ezáltal láttassam a világot. Azzal, hogy nézem a TV-t, olvasom a híreket – úgy, mint sokan mások – legalább megpróbálom követni az eseményeket. Arra még csak kísérletet sem teszek, hogy meg is értsem. Hiszen a legtöbben azt sem értjük, hogy a szomszéd utcában, városban, MEGYÉBEN, országban mi történik, nemhogy egy másik földrészen vagy távoli régióban. A leginkább bosszantó, hogy a káoszt okozóknak épp az a legfontosabb, hogy ne is értse senki más, rajtuk kívül. Bármennyire is furán hangzik, egy konkrét helyzetet – még ha nagyon távoli is – talán akkor érez át az ember, ha van valamilyen személyes kötődése, „élménye”. Igen, olyan igazi, emberi.

Digitális állampolgárságom első két „komoly” története következik.

Amikor elindult a „Digitális Állampolgárság Program”, kapott hideget, meleget. Meg persze azóta is. De úgy gondoltam, hogy ha egyszer én is „DÁP”-os leszek, személyes élményeim is adódnak. Most jöjjön az első ilyen „csokor”.

Ha már közélet, legyen közszolgálati a tartalom!

Tulajdonképpen gyorsan csatlakoztam a „kör”-höz, ugyanis elég lusta ember vagyok. Jó-jó, rögtön itt egy látszólagos ellentmondás, de a lustasághoz szinte automatikusan kapcsolódik a „kényelmesség” is. Ugye ott van a kezedben az alkalmazás, miért tennél akár csak egyetlen felesleges lépést is, ha nem muszáj. Aki ismeri ezt az általam szerkesztett „környezetet” azért számíthat arra, hogy nem itt fogok megágyazni a kormánypropagandának. Nem bizony, én nem ülök fel annak, amivel „szegény” Böde Danit behálózták. Bár lassan nekem is fodrászhoz kell mennem, majd igyekszem, hogy ő is csak a szakmai rész erejéig foglalkozzon a fejemmel. Ráadásul csak a külsejével, mert a belsejébe még én se nagyon látok bele időnként.

Mert ugye mindig a nyitva tartás van kiírva, de valójában bezárásról beszélünk.

Még mindig sokan vicceskednek azon, hogy ha 1-2 napig nem lesz „bóóóóót”, akkor megáll az élet. Szombaton még „vóóóóóóót”, így nekünk is kijutott a vásárlásból.

Őszintén örülök, hogy nem halt még ki az emberiség, bár időnként én is leírom, hogy megértünk a „pusztulásra”. (Csak már ugye ilyet nem lehet… másnak a halálát kívánni… stb.) De örüljünk, az életnek, főleg ha valódi emberi történetbe botlunk. Régen volt már itt a felületen „boltos” írás. Meg is kérdezték, hogy én talán nem járok oda? Valóban ritkán. Ugye, ha a családban valaki munkaügyben is ott tölti a fél életét, akkor én mit is keresnék ott… De időnként, a közös bevásárlások közepette én is átélhetem azt az „élményt”, ami valaki(k)nek a napi rutinja. Viszont érdemben keveset szólok hozzá, így csak „szállítok”, figyelek, és legnagyobb „örömötökre” írok róla.

Sajnos vagy hál’ Istennek véget ért az NB1-es szezon. A „szakmázás” is kb. olyan színvonalú, mint a magyar foci. De van miről beszélni, Vagy erről, vagy másról.

Ha egyéniségeket keresünk az idényben, nagyon mélyreható elemzéseket kell végezni. Igen, a béka popsija alá is be kell nézni. De egy embert mindenképpen ki kell emelni. Böde Dani gólkirálysága bármennyire is megsüvegelendő, sajnos ez sem pozitív módon árazza be azt, aminek sokak számára egyébként sincs értéke.

Mindennél van lejjebb! Ha egy focista beszáll a „politikába”! Még akkor is, ha ez látszólag nem direkt (párt)állásfoglalás. A kirakatemberségnek igenis megvan az a „monDANIvalója”, ki, mibe áll bele. Még jó, hogy azt nem mondatják ki vele, hogy hova kell tenni az „X”-et.

Dani! A jó Isten áldjon meg hiányzott ez neked?

Ezúttal csak egyetlen bekezdés szól a „köz”- életnek. Az utolsó! A többi úgy tűnhet, – a résztvevőkön kívülieknek – csak „maszlag”. Vagy nem…

Az év elején megosztottam mindenkivel egy tervet. Bár nem voltam az esemény szervezője, csak lelkes követője. Igen, idén lesz a 40 éves érettségi találkozónk. Ééééés bejött! Igen, mai „modern” világunkban, egy néhány hónappal későbbre tervezett esemény! Ez már önmagában pozitívum, tehát: taps!

Az 1985-ös év végén, a sikeres érettségi vizsga után 33 bátor fiatal vágott neki a nagybetűs ÉLET-nek, hogy a valóságban is bebizonyítsa, érettek a feladatra. Jah, mint a jogosítvány az autóhoz. Ha megvan a papír, másnapra, Te vagy az utak királya. Háááát az életben való „császársághoz” is el kell telni e néhány esztendőnek. A francba, már 40 év telt el, de még egyikőnk se tagja az „uralkodó” osztálynak? Természetesen ahány ember, annyi élet, de mindenkinek sikerült legalább egy fél lábbal a földön maradni. Van „normális" munkánk, ami még egy ilyen szűk merítés esetén sem éppen „hagyományos”.

Lassan összeáll a kép. Pont most alakult a HK, pont most jelentették be a nyugdíjasok „támogatására” való törekvés legújabb fejezetét.

Amikor márciusban megszületett az idei első „igazi” visszhangot kiváltó tervezet a nyugdíjasok támogatására, már annak is nagy hatása volt. De az embert mindig érik új ingerek, mint ahogy a kormányban is dúl az ötletparádé. Na, de kinek jut a nagy pénz, és kinek az apró?

Távol álljon tőlem, hogy bántsam a nyugdíjasokat. Annál is inkább, mert a mai napon én is egy évvel közelebb kerültem hozzájuk. Félreértés ne essék, és nem vagyok olyan naiv, hogy már most a munkaidőn túli „juttatásban” gondolkodjak. Pedig elvileg már 10 éven belül az „álomhatár”. Már ha… Sőt, a jövő évi választások után bárki is kerül hatalomra, biztos vagyon benne, hogy nem ez lesz az első megoldandó kérdés. (Ezt csak azért tartottam fontosnak megjegyezni, nehogy idő előtt megjelenjen állandó „szakértőm” és elővegye a „Magyar Péter kártyát”.)