A „gyorsfotónak” van egyfajta varázsa. Rögtön kész, tényszerű, nem kell megmagyarázni. Igyekszem is… „nem túl” hosszan.

Kérdeztem a szomszédomat: Lőhetünk e egy „szelfit”? Háááát nem volt őszinte a mosolya!

Sok furcsaság megesett már ezen a felületen. Pl. egy kutya is „írt” itt bejegyzést. Most pedig egy autó hallatja a … dudáját egy rövid, de erős mondat erejéig:

Kikérem magamnak ezt a megaláztatást, hogy politikai célokra használjanak fel!

Autós körökben is vannak szitokszavak, amelyek egyes gyártók körül csoportosulnak. Ilyenek pl. a bajor autógyár termékei. Pedig az ő tulajdonosaik között is vannak „normálisak”. Főleg ha nem csak annyira szűkítjük le a kontrollcsoportot, hogy a körforgalomból kifelé menet, használják e az irányjelzőt. Azt a márkát a hagyományok tették naggyá, mint ahogy a róluk szóló „pletykák” sem fiatalok már. Utóbbiakat ugyan nem a felhasználók, hanem épp irigyeik tették ismertté.

Fordulj világ! Tele a …! Na, meg sok minden. De, hogy manapság egy nadrág legyen a gazdagság fokmérője, aligha gondolta volna pár évvel ezelőtt bárki is.

A szakadt nadrág? Az persze más. Hiszen a szegény gyerekek már Móra Ferenc korában is abban jártak. Ha mással nem, azzal biztosan „meg lehetett bélyegezni” őket.

Persze minden változik a korral. Az még hagyján, hogy időnként átértékelünk bizonyos dolgokat, de hogy divatirányzatot is teremtettek vele az tényleg „ott van”. Az „arcoskönyv-esemény” (a szakadt farmer világnapján) meg már a mai kor „természetes” velejárója. De, hogy „Mészárosné” 1.000.000,- Ft-os nadrágja még erre is rá tud tenni egy lapáttal a celebvilág híreire, az már tényleg a „non + ultra”.

Játszani mindenki szeret, de reméljük még távoli az éhezők viadala.

Olvasni? Mai modern világunkban? Értő olvasás? Megfontoltan, lassan? Ugyan már, amikor a néhány másodperces Reels-videóba is bele akarunk pörgetni… Most arra biztatnék mindenkit, hogy ezen sorokat is gyorsan fussa át. Ki tudja meddig lesz még látható.

Na, jó, azért nem akarok még én is ijesztgetni. Minek, amikor vannak erre „hivatásosok” is. Ja, hogy nincsenek elegen… Mi az már ők is fogynak? Mármint nem kilóra, hanem darabra. Nem, nem, csak háááát nekik fizetni is kell. Értem én, hogy párthűség meg ilyesmi, (te jó ég honnak ugranak elő ilyen ’80-as-’90-es évekbeli kifejezések) de ezért azt mindenki látja, hogy a kormány közeli boltokban is fizetni kell. Mégsem elég, hogy a pénztáros fülébe súgják a „varázsszót”. Jó, most a kiválasztottak majd kapnak 1-2 kívánságkosarat, de ez azért higgyétek el, hogy a jelentéktelen kisebbség. Ennél kevesebben már csak azok lesznek, akik nyernek. Mááááár ha mernek.

Mindig nagy visszhangja van annak, amikor a mérkőzés végén, hirtelen felindulásból nyilatkozik valaki, és mond valami „cifrát”.

Persze az sem mellékes, hogy később ki, és miképpen reagál ezekre, netán újabb veretes gondolatok szabadulnak (f)el. Az idei kupadöntő után is elhangzottak az „örökké valóságnak” szánt mondatok is.

Általánosságban mindig mindenki beleavatkozik mindenki dolgába, legfeljebb időnként látványosabb szakaszba érkezik 1-1 folyamat.

Biztosak lehetünk benne, hogy a választások közeledtével egyre intenzívebben esnek egymásnak a felek, hiszen „megígérték”. Nem lehetetlenítik el, nem akadályozzák törvénytelen eszközökkel, stb. mondták…, de ugye tudjuk, hogy szokott ez lenni. De azt legalább elismerték, hogy durva kampány lesz. Ééééés, lesz miből!

Másodszor távozik az élvonalból a kecskeméti csapat. Tessenek eldönteni, hogy a 2015-ös vagy a mostani a dicstelenebb „lelépés”.

Igyekszem nem (nagyon) úgy csinálni, mint valamiféle jól sikerült táncdalfesztivál zsűrije, ahol mindig „nehéz helyzetben” vannak. Persze, hogy dilemma: az emberből a szurkolói „ÉN”, vagy a józan paraszti ész jöjjön elő. Nyilván más a meccshangulat, és más az utána néhány órával későbbi higgadt(abb) értékelés. Igaz, nekem nem dugnak mikrofont az orrom alá a „lihegőben”. (Bár ismerősim azt is tudják, ha nekem mikrofont adnak a kezembe, az este ott „elveszett”.)

Na, én meg annyira belefeledkeztem a munkába, majdnem elfelejtettem „megünnepelni”.

Éljen május, elseje, éljen a párt! Oké, de melyik? „Mikor melyik” – mondja a „klasszikus”. Na, jó ne feledjük, hogy ez mindig az „állampárt” kiváltsága volt, hogy így dicsőítsük. Így volt ez a szociknál, meg most is. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy akkor nem úgy kellett mondani, hogy „éjjen”, hanem kihangsúlyoztuk, ahogy írjuk. „ÉLJEN!”

Most már „szabad” tudni, hogy akkor is volt több szervezet, (most nem a szakszervezetre gondolok) csak nem volt szabad „reklámozni”. Most se (nagyon) illik, viszont van egy dolog, amiért tudomásul kell venni, hogy „van máááááásik”, hogy egy újabb klasszikust idézzek. Ez azért fontos, mert egy alig több, mint egy éves pártra rá lehet fogni a már nem is annyira „legnagyobb”, – ezért mondjuk úgy „központi” – párt, elmúlt minimum három évnyi „hiányosságait”. Persze ez leginkább csak nekünk hiányzik, de azért jó tudni, hogy legalább náluk megvan. Mégis csak jó „srácok” vigyáznak rá. Befektetik pl. ingatlanba. Jó nagyba. Ez legalább értékálló.

A világ egy része most elcsendesedik. Mások viszont éppen ezt kihasználva igyekszenek a hangjukat hallatni. Azt, hogy milyen értelemben, tessenek eldönteni.

Mint a vallásgyakorlástól „tisztes távolságot” tartó embert, nagyon is földi gondolatokat juttatott „eszembe” Krisztus földi helytartójának távozása. Tudom, csúnya dolog, de ez ugrott be elsőnek: Mikor jelennek meg azok az írások a neten, hogy magyar lesz a következő pápa? Hááát – nem meglepő módon – nem kellett sokáig várni… El lehet ezen polemizálni, hogy mennyire hitbéliség, hazafiság, de szerintem „csak” magyaros. Mert, hogy valódi hívő számára ez nem lehet kérdés, de hogy nem elsődleges az tuti.

Ugye-ugye, hogy az első két szó után automatikusan a harmadik ugrik be? Persze csak egy bizonyos kor után. Igen, ez is egy jel, hogy kilépj a mókuskerékből.

Időnként mindenkinél elszakad a cérna, és ilyenkor rosszul van. Nem feltétlenül orvosi értelemben. Na, ekkor jön az, hogy „csehül érzi magát”. De ez nem feltétlenül kell, hogy rosszat jelentsen. Mondhatni, kutya harapást szőrével! Tessék csak felülni egy repülőre, és egy óra alatt megérkezhetsz Prágába.

Na, jó, az elszakadás mindig nehéz, különösen, hogy még itt is folyton megidézem a közhelyeket. Persze csakis kiforgatva, nehogy már pont ez legyen „normális”. A reptéri parkolóból felnéztünk az égre, hogy majd merre fogunk menni. Hát nem pont útban volt ez a tábla!

Húsvétkor csak a harangok mentek Rómába, hogy elköszönjenek a Pápától!

Gyermekeim a „nyúlban” Itt az ideje, hogy kilépjetek a szürkeségből a fényre!

Mielőtt átadnánk magunkat az ájtatoskodásnak és a szenteknek, felhívnám a figyelmet egy dologra. Mi még itt vagyunk a Földön, (meg remélem a földön is,) tehát az itteni életünkkel is van még dolgunk. Jó lenne ezeket (is) rendbe tenni.

Ezt a bejegyzést nagyon is időben elkezdtem írni. Már egy hete. Mondjuk úgy, hogy, mint minden „rendes” ember, megkezdtem a böjti felkészülést. Ezen alkalomból megjegyezném, hogy „kevesen” mondhatják el, hogy kétszer is van születésnapjuk egy évben, ráadásul az egész világ ünnepli mindkét alkalmat.

A szürkület az őszi esték jellemzője, még akkor is, ha ezt évszaktól függetlenül egy napon belül is emlegetjük. De ennek visszafelé is működni kell. Ébresztő, lépjünk ki a fényre!

Létezik olyan, hogy az esélytelenek nyugalmával… igen, nem csak a sportban. Legyintettek is sokan, amikor a Kétfarkú Kutyapárt bejelentette a szürkeség-rendezvényt. De a kétkedők azóta mindkét kezüket (meg a hangjukat) is felemelték, és a reakciójukra inkább a kapálózás a jellemző!

Érdemes áldozni a kultúrára. Néha csak egy pillanatot, néha két órát. Mindezek feldolgozására utána még: amennyit csak lehet.

A francot ebbe a blogírásba! – de tényleg. Soha annyi „lájk”-ot nem kapott még egyetlen írásom sem, mint a Lovas Rozival közös fotónk. (Pedig „csak” egy pillanat volt, én meg mindig elbíbelődök 1-2 órát az írással.) Báááár az elismerés valószínűleg nem elsősorban nekem szólt. Azt azért tegyük hozzá, hogy ott kellett lenni mindkettőnknek. Ahogy szokták volt mondani, jókor, jó helyen.

Gyorsan idehozok egy másik szállóigét: Az élet nem egy habos torta, hogy csak úgy beletenyereljünk. (Hanem egy sz@r és mi vagyunk a verebek, akik csipegetnek belőle.) Ééééés, akkor meg is érkeztünk. Hova is? Az életbe, a színházba, a darabba, azaz mindezekhez egyszerre, ahol a „Lányok, fiúk” összehozzák az embereket. Még mielőtt a nyelvezetbe is belekötne valaki… ő bizonyára nem ezen a bolygón él. Mint ahogy a blog-környezetben, (különösen a kommentfalakon) úgy a mindennapi életünknek is hozzátartozója 1-2 „B+”. Sajnos, tehetnénk hozzá. De ha valaki mindezt a színházban tapasztalja, tegyen maga elé egy tükröt is, ha számára nem eléggé színház az egész világ.

Elment, nem tartóztatták (le). Se fel, sőt egyetlen hibája az volt, hogy rossz helyre állt!

Igen, a helyes megfejtés, az izraeli miniszterelnök. Most azoknak fogok csalódást okozni, (főleg az „egyik” oldalon) akik azt várják, hogy „kormányoldali” kutyázásba kezdjek, ők meg majd jól megvédik magukat. Nos, mindenkit megnyugtatok, elefántról lesz szó. No, meg egy levélről, amit vagy megírt valaki, vagy nem.

Végre bele lehet harapni a zöldhagymába, és közben olyan gondolatok jönnek elő, hogy magam is meglepődök.

Néha elég csak rápillantani a reggeliző asztalra, máris előjön egy kis múltidézés. Ami természetesen a mai történésekkel kapcsolatban is felvet néhány dolgot. Ezért (is) érdemes az idősebbeket tisztelettel emlegetni. Főleg, ha megélték a múltat, de még most is köztünk járnak. Így maguk is képesek velünk együtt átélni a jelen „szépségeit”.

Ilyen magas szinten, ilyen „káderek” bevonásával (illetve kivonásával) még soha nem ment az egymásra mutogatás a FIDESZ berkeiben. Mondjuk az is igaz, hogy ennyire még sosem szőtte át a félelem az „állampárt” háza táját.

Ismét egy lehetőség arra, hogy elmondhassam, én még az előző évszázad, sőt évezred gyermeke vagyok. De mivel túléltem ezeket az évfordulókat, büszkén jelenthetem, hogy köszönöm szépen, jól vagyok. Ezzel együtt azt is látom, hallom, tapasztalom, hogy mi folyik ebben a kis hazában, ami a sok-sok évszázados, vesztes szereplés miatt mindig csak összement. Nyilván a további zsugorodás azért nem egy reális elképzelés, de valljuk be, nem is nagyon lenne hova… Na, azért nem kell megijedni, hogy ez egy „bezzeg a mi időnkben” típusú írás lesz. Nagyon is mai, sőt még magyaros is.

Digitális világunkba feledkezve, hajlamosak vagyunk „elnézőek” lenni, hogy milyen is papírra írni. Milyen papírra is?

A totemállatok mindig is meghatározói voltak egy kultúrának. A magyaroknak is voltak, vannak ikonikus „jószágai” mint pl. a turulmadár. Na, persze ennek mítoszát is sikerült már lerombolni, hiszen „jó magyar szokás szerint” amibe ellentéteket lehet szülni, (vagy a madaraknál tojni) azt mi „bátran” megtesszük. Reméljük nem valami új jelkép van születőben.

Mi tagadás, az utóbbi napok, hetek, különféle állatokról szólnak. Egerek és elefántok, patkányok, kullancsok és csótányok, hogy a poloskákról ne is beszéljünk. De most itt van végre valami igazi különlegesség: a zebra. A pizsamás ló. Nem egy őshonos állat, de nekünk, magyaroknak mindenből szimbólumot „kell” gyártani. Még akkor is, ha az csak egy mellékszál. De ha maga a miniszterelnök emeli azzá, akkor meg is van a „magyarázat”.

Annyi vád ért már azzal kapcsolatban, hogy én semminek sem tudok örülni, hogy éppen itt az ideje, hogy rávilágítsak valami konkrét pozitívumra.

Mi is lehetne más, ami összeköti az embereket, sőt velük kapcsolatban a különféle eszméket, ideológiákat is. Természetesen egy óriási kapocs, ami sok mindenen képes átívelni: A Nemzeti Összefogás hídja! Azért itt is van egy „kis bökkenő”.

Utaltam már korábban arra, hogy a sors furcsa fintora miatt a március 15.-i hétvége egy kicsit hosszabbra sikerült az átlagosnál. De, ha már tavasz, próbálja meg az ember ekkor is kiélvezni a természet újjászületésének időszakát. Hiszen Magyarországon nincsenek távolságok. Jó, tudom, nekem – az ország közepén élve – minden „ugyanolyan” messze van. Sátoraljaújhely valóban egy félreeső zugnak tűnik. De ez is a szépsége a kirándulásoknak, hogy felkeressünk rejtett kincseket.

Hányszor mondtuk már valamire…, magunknak vagy másnak: Na, ez volt az utolsó dobásod! Aztán másnap, vagy így, vagy úgy, de az élet ment tovább. Most azonban (megint) van valaki, akinek ha szerencséje van, akkor az élet ugyan megy tovább, de valójában egészen másképp.

Most egy szerencsétlenül jár fiatal hölgy kezében robbant fel egy kézigránát. A történteket nem érdemes találgatni. De abban sajnos biztosak lehetünk, – a jelenlegi kommunikáció mellett – hogy hiteleset és biztosat aligha tudhatunk meg.

A titok addig az, amíg csak egy ember tudja. Utána már csak egy álca, hogy a többiek előtt meddig...

Vannak olyan dolgok, amit meglepetésnek szán az ember. De mivel bizonyos dolgokat egyeztetni kell másokkal, óhatatlan, hogy eláruljunk egyes részleteket annak, akinek örömöt akarunk szerezni. Ha ebbe egy kis hiba csúszik, akkor nincs más hátra, mint hogy közösen hozzátok ki belőle a legjobbat.

Na, ennek eddig nem sok köze volt az írás alapját képező színházi bemutatóhoz. De nyugi, mindennek eljön az ideje, ha lehull a lepel, vagy inkább felmegy a függöny. Mert ugye mégiscsak színházba mentünk. Aztán persze jött a meglepetés, hogy a függöny se fel, se le… Itt ugyanis a „helyüket” egy időben foglalják el a művészek a közönséggel. Éééééés, tudjátok mit csináltak a színpadon? MOBILOZTAK!!! Ami ugyebár tiltott dolog a közönség soraiban. Mondjuk sok kreatív ötletet láttam már a telefonok kikapcsoltatására, de ez eddig mindent vitt!

Na, eddig a „spoilerezéssel”, és ne tovább! Már csak egy rövid megjegyzés. Hogyan hívd fel a figyelmet egy neked tetsző darabra úgy, hogy ne lődd el a poén(oka)t, ne reklámozd a színházat? De mégis nézesd meg mindenkivel, mert neked tetszett. Egyrészt a mondanivalója, másrészt az előadás módja, és persze nem utolsó sorban a szellemisége miatt. Háááát tessék!

Most arra leszek kíváncsi, hogy a fél ország sérelmére elkövetett megaláztatást meg tudja e közelíteni az egyéni önmegtartóztatás!

Nyilván nem vagyok ennyire balga – hogy legalább magamat ne sodorjam az állatvilágba – de nekem ez a hétvége egészen más miatt lesz emlékezetes. Én is próbáltam – pontosabban mi is próbáltunk – volna ünnepelni, de „valakinek” ebbe is sikerült belerondítani.

Nem új fogalom ez, csak „kicsit” átértelmeztem. De attól „félek” nem csak én.

A mai – 2025-ös – „haszonlesők” természetesen már mások. Azért kapják a fizetésüket, hogy megvizsgálják, hol, és mennyi is az a „többlet”. Ma azt „elemezzük” – persze a hétköznapi ember szemével – hogy biztosan jó helyen keresgélnek e. Ja, persze igen, hiszen ezt mondták nekik.

A nagyotmondással általában nem szokott gondja lenni senkinek.

Bármennyire is furcsa, most nem a „Mi kis falunk” (apropó kis országunk) lesz a kiindulópont. De én MÉG azok közé tartozom, akik visszatérnek. Sőt (egyelőre) a kettős állampolgárság sem cél, nehogy pont innen ebrudaljanak ki.

Tudjátok ki mondta a legnagyobbat nemrégiben. Egy kicsi, sőt még annál is kisebb! Kim Dzsongun húga megfenyegette az Egyesült Államokat, megtorlást ígért, miután egy amerikai repülőgép-hordozó kötött ki Dél-Koreában.

A szlogen megvan. Már „csak” a mögöttes tartalom az, ami majd elválik...

A jó hír az, amire „ráfogjuk”, és kész. Nehogy már azt is mi döntsük el!

Pontosabban azt nevezzük annak, amit egyvalaki mond. Ki lenne más, mint „tuggyukki”. De tényleg ennyire egyszerű lenne? Hát persze! Majd ezt is (ezeket is) annyiszor fogjuk látni, hogy már el is hisszük. Éppen ezért „érdemes lenne” levédetni ezeket a „bölcs” gondolatokat, nehogy másnak is a fejébe jussanak.

Ismét eljött a nagy nap, mint ahogy a karácsony, a húsvét, meg a sok-sok „nemzetközi X-nap”, amelyeket a megfelelő „komolysággal kell” kezelni.

Szinte hihetetlen, hogy már 4 év telt el a legutóbbi „nőnapos” bejegyzés óta. Na, félreértés ne essék, nem akarok ebből valamiféle évfordulót „csinálni”. (Esetleg virággal megünnepeltetni magam”.) Az azonban figyelemre méltó, hogy a nők „általános” megítélése azóta sem változott sokat. Annak ellenére, hogy az ilyen „nevezetes” napokat arra „találták” ki, hogy a figyelemfelhívás hatására végre a többi napon is történjék valami.

Tessenek csak végignézni, hogy a mai napon hányféle megközelítésben esik szó a nőnapról. Jó-jó, az évek alatt azért ez a téma is „kiszínesedett”. Előtérbe kerül a „genderizmus”, aminek már olyan „szélsőségei” is vannak, hogy már a legfelsőbb szinten is „elismerik”, ha valaki az egyik nap fiú, a másik nap meg lány. Aztán ha ez megjelenik a „hétköznapokon” is, akkor meg az baj.

Annyi légi jármű közlekedik már a fejünk felett, hogy már nem is kapkodjuk…

Ugyan kinek tűnik fel egy kósza repülő, ha éppen rossz irányba is megy. Szerencsére azért vannak még erre szakosodott „hivatalok”, amelyek a megfelelő útirányt figyelve, biztosítják a légiközlekedést.

Igen ám, de ha egy gép felszáll, akkor annak landolni is kell. Ezt általában tervezetten teszik, nem nagyon repülnek csak úgy a „vakvilágba”. Főleg a célállomás fontos. Útközben még csak-csak „útba igazítják” a légiirányítók, átadják egymásnak a gépmadarakat. Na de az utolsó ponton csak ki kell(ene) derülni, hogy minek is ment oda, ahova… Ezért is olvashattuk meglepetten, hogy egy magyar gépet nem engedtek leszállni Boszniában.