Lassan megérkezik a „piros pozsgás pókhasú, púposra pakolt puttonnyal”, és az ajándékozási időszak első fejezeteként – elvileg – összegyűlik a család. Most azonban olyanok kerültek a legtávolabb egymástól, akik a legfontosabbak. Őket az élet a „legszigorúbban” rendelte (volna) egymás mellé.

Az ilyenkor háttérbe szorított kellemetlen szag ihlette lábbelik megtelnek finomságokkal, természetesen gondosan becsomagolva. Kettősség ez a javából! – mint az élet. Sajnos az öröm nem lehet mindenütt teljes. Mit tehet az a család, ahol egyetlen „fiókájuk” valamelyik távoli országban rekedt? Kilóra ugyan nem lehet mérni, – mint a narancsot – de még nagyobb lehet a bánata annak az édesanyának (meg persze az apukának is) akinek három gyermeke is van, de ilyenkor egyikük csizmája sem ürül ki a másnap reggeli örömködés után. A triumvirátus elhelyezkedése három különböző országban még akkor is elgondolkodtató, ha az egyik Magyarország, de annak az egyik távolabbi városa.

Azon már meg sem lepődünk, hogy idén sem lesz hó december ötödikéről hatodikára fordulva. Szerencsére a télapónak is van tapasztalata, hogy alternatív lehetőségeket találjon a közlekedésre. Bár így, hogy már csaknem 8 milliárd embert kell ellátnia, az ő logisztikáját is ideje lesz frissíteni. (Nem tudom, mikor világít rá ez a felvilágosult közvélemény, hogy ha már úgyis repül a szánjával, akkor mi a túróért kellene esni a hónak. Jah, hogy a túró is fehér! – világosultam fel egy átmulatott este után…)

Minden szülő büszke arra, ha gyermekei megtalálták a számításukat, sikerrel indultak el az életben, még akkor is, ha ezzel a vártnál távolabb kerültek a szülői háztól. Talán az ilyen alkalmakat kivéve, amikor tudják, hogy még a szomszéd lépcsőház is nagy léptéket jelent. A médiában sugallt távolságtartási kezdeményezések miatt ugyanis, még az ünnepi asztal székeinek megtöltése is kockázattal jár.

Vezérünk, – és most az ünnepre való tekintettel nem nevezem néven (igen a „tudjuk ki”) – megígérte, hogy egymillió embernek teremt munkalehetőséget. De az is igaz, hogy azt nem mondta, hogy melyik országban. Persze, hogy mindenki büszke arra, hogy a gyermekek máshol is megállják a helyüket. Ez is a világ fejlődésének és nyitottságának eredménye. De hiába a közlekedési lehetőségek fejlődése, (gyorsulása és az utazás sebessége) ha egy virtuális határ kettévághat még olyan kapcsokat is, mint az, ami a felmenők és az utódok között kialakult.

Mit tehet akkor egy szülő, vagy szerencsés esetben mindkettő, ha még egymás mellett tartotta őket az élet? (Mindamellett, hogy egy vidám történetre való emlékezés már önmagában is megdobogtatja a szíveket, és megremegteti a rekeszizmokat.)

Történt egyszer, hogy édesanyám a szokásosnál is nagyobb lelkesedéssel készítette a lábbeliket a télapót várva. Igen ám, de a nagy sietségben a saját lábbelijei közül csak egy papucsot tett a sorba. A télapó meg látta, hogy ennek a szerencsétlen asszonynak nincs csizmája, hát hozott neki egyet. Azóta is emlegetjük.

Szerencsére ma már akkora képernyők vannak az otthonokban, hogy négy részre osztva is mindenki a megfelelő nagyságban és felbontásban látható. Ha már az asztalt nem oszthatják meg a családok, az arra leginkább „illetékesekkel”, tegyék ezt meg az elektronikus felületen. Igaz, hogy nincsenek illatok, a fények is inkább vakítóak vagy éppen elhomályosítóak, mint ünnepélyesek. De legalább a szívekben gyújtsanak világosságot, és tartsanak ki a közelgő, még meghittebb alkalmakra.

Kép: pixabay segítségével készült, sajátos montázs-technikával

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával